Hulljon a férgese?

  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.

Csepeli György szociálpszichológus, az Informatikai és Hírközlési Minisztérium volt politikai államtitkára, ismert SZDSZ közeli értelmiségi, a következőket írta blogjában február 26-án: „Az úton arról beszélgettem asszisztensemmel, hogy van-e empirikus bizonyíték az emberek egyenlőségére. Fiziológiai bizonyítékokat hozott föl, mire azt válaszoltam, hogy akkor az állatok is osztoznak az emberekkel az egyenlőségben. Vitatkoztunk, majd arra az álláspontra lyukadtunk ki, hogy az emberek egyenlők az egyenlőtlenségben. Az egyenlőség addig jó, amíg az előjogok lebontására irányul, de amint azoknak vége, az egyenlőtlenségé a prím. A képességek egyenlőtlensége a verseny alapja, melyben az erősebb, az okosabb, a bátrabb győz.” Csepeli nagyjából ez idő tájt Friderikusz értelmiségi beszélgetésnek álcázott kormánypropaganda-műsorában is elkezdte fejtegetni filantróp nézeteit. Eszerint Európának végre föl kellene ismernie, hogy nem bírja a versenyt az új gazdasági hatalmakként felemelkedő országokkal, Kínával, Indiával, stb. ezért le kellene végre számolni régi tradíciójával, az egyenlőség elvével. Sajátos logikai csavarként még hozzátette, hogy az ázsiai országok sikere a kollektivista mentalitásban keresendő, nekünk, európaiaknak azonban semmiképp nem szabad kollektivistává válnunk.

Az ilyen és ehhez hasonló példák hosszan sorolhatók, elég, ha valaki csak Friderikusz említett műsorát nézi – már ha van hozzá gyomra -, de a nyomtatott sajtó is ontja ezeket a szövegeket. Pár évvel ezelőtt maga Kóka János nyilatkoztatta ki a Népszabadság hasábjain számos egyéb baromsággal egyetemben (pl. hogy versenyképes alkotásokat kell létrehozni az alkotó értelmiségnek, meg hogy dübörög a gazdaság, stb.) az SZDSZ és szocialista szövetségeseik azon új hitvallását is, miszerint a szolidaritás eszméje a versenyképességgel szemben vesztésre áll. De a legszebb, legideáltipikusabb liberális megnyilvánulás talán Mihályi Péteré, a jelenlegi „egészségügyi reform” atyjáé volt. Eszerint a magyar falunak el kell tűnnie, mert feudális csökevény, a lakói költözzenek el, és amúgy is: Európában már nincsenek is falvak. Bár ekkora ökörséget még nálunk is ritkán hallani, a mondanivaló lényegével, hogy ti. a magyar lakosság „nem eléggé rugalmas”, nem eléggé „mobil”, vagyis nem akar folyton költözködni, „mint Amerikában”, szintén gyakran találkozhatunk a honi liberális közbeszédben. Nem véletlen, hogy sokan hasonlóképp értelmezték Gyurcsány Ferenc szavait is, amikor azt mondta egy-két éve: a magyarok menjenek minél nagyobb számban külföldre. Hogy egy falusi ház árban legföljebb egy városi szükséglakást ér? Hogy esetleg a városban sincs munka? Netán valakinek szerettei lehetnek, vagy kötődik a helyhez, ahol fölnevelkedett, horribile dictu honvágya támad, merthogy ez egy más kultúra? Ilyesmi föl se merül.

Ami igazán furcsa, hogy ezekre a kiszólásokra néhány magányos, jobbára marginális „civilen” kívül senki nem kapja föl a fejét. Pedig ha van tömény kifejezője az antihumánus gondolkodásnak, a magyar (többségi) társadalommal szembeni részvétlenségnek, mi több: alig titkolt megvetéssel vegyes ellenszenvnek, hát ezek a dumák mindenképpen azok. Ám úgy tűnik, az ilyen vélemények teljesen természetesek a „mérvadó”, ill. „vezető értelmiségiektől”: történészektől, szociológusoktól, irodalmároktól, újságíróktól, lapszerkesztőktől, sőt művészektől, akiknek java része amúgy mellékesen egy-két évtizede még reformszocialista volt, és szociálisan felettébb érzékeny.

Mert mi már megtanultunk késsel-villával enni

Hogy a honi liberálisokat mi motiválja, végső soron érdektelen, sok minden fölhozható itt, a magyar nacionalizmustól való tradicionális beszarástól kezdve, a magát a kollektivizmustól való zsigeri ellenszenvben meglelő és ezzel megideologizáló antiszociális gondolkodáson át a szimpla karriersznobizmusig (hogy ti. ma neovulgárliberálisnak illik lenni, mert ez a trendi – legalábbis nálunk) számos dolog. Ami azonban igazán érdekes, ám ezt a kérdést senki nem szokta feszegetni, az az, hogy a neoliberalizmus derék honi propagálói vajon mennyiben felelnek meg saját elveiknek? Elsőként, hogy az elit, melynek szövetségesei és szellemi gyámolítói, valamint ők maguk is, mennyire tehetségük, rátermettségük és szorgalmuk alapján „választódtak ki”? Különösen azok esetében válik ez érdekessé, akik a Kádár-rendszerben szerezték nem csupán diplomájukat, hanem kapcsolati tőkéjüket, ezáltal közvetlenül vagy közvetve mostani pozícióikat.

A nagyobb mértékű társadalmi mobilizáció már az ötvenes években – vagyis az állampárti-pártállami elit kialakulása idején – megállt, a magyar társadalom alsó és középső rétegei pedig újratermelték magukat, s magukkal együtt a rendszer által is konzervált (sőt tovább erősített) tanult tehetetlenséget, az alattvalói gondolkodás- és viselkedésmintákat. Ki juthatott a pártkarrier megkerülésével bárminemű kulturális és kommunikatív tőkéhez egy alföldi faluban, a borsodi iparvidéken, egy leszuttyadt dél-dunántúli bányászvárosban, vagy akár a józsefvárosi, angyalföldi, ferencvárosi, kőbányai slumokban? Vagy egyáltalán: a Rózsadomb és a Belváros kivételével az ország bármely részén? Hol volt angol- német- vagy franciaoktatás akár még a nyolcvanas években? Lehetett nyelvet tanulni városi magántanártól, illetve ingyenesen is: a szinte mindenre használhatatlan, és mindenki által utált szovjetizált oroszt, többségében rosszul képzett oktatóktól. A szegények esetében ráadásul még átfogó szociálpolitika, s annak nyomán korszerű szociális ellátórendszer sem létezett - lévén hivatalosan nem volt szegénység - ami egyes csoportok, ill. rétegek leszakadását csak elősegítette. Arról nem is szólva, hogy hosszú éveken át valós gyakorlat volt az ideológiai-politikai okokból történő kirekesztés, és jócskán voltak olyanok, akik mint „megbízhatatlan osztályidegenek” nem tölthettek be semmiféle vezetői pozíciót, mi több, egy időben gyerekeik sem tanulhattak tovább.

De újratermelte magát a szocialista elit is. A magas presztízsű pozíciókba az államszocializmus utolsó szakaszában már jobbára többgenerációs értelmiségiek kerültek. Egy részük a rendszerrel kiegyező régi középosztálybeli. Azonban a rendszer is kinevelte saját értelmiségi elitjét, majd e kettő keveréke alkotta a későkádári elit java részét. A négy elemivel vezetői beosztásba került pártember gyereke már Moszkvában vagy Leningrádban tanult, annak gyereke számára pedig már a legtermészetesebb volt a zongoralecke és az angol vagy francia magánóra. Mondhatni, volt idő a kifinomodásra, vagyis hogy az új elit vérségileg is reprodukálja magát, majd összeolvadjon a zsidó-polgári és keresztény-úri középosztály beilleszkedett elemeivel. A mozgalmi, majd kormányzati apparátusban, s nem utolsósorban a gazdasági pozíciókban azután kizárólag ők tudtak szert tenni a későbbiekben oly jól hasznosítható tapasztalatokra és (részben külföldi) kapcsolatokra, így jó eséllyel indultak, hogy a rendszerváltás alakító tényezői legyenek, s pozícióikat sikeresen konvertálták gazdasági tőkévé. Szép kis verseny.

Sose voltunk kommunisták

Nos, ezt volt hivatott megideologizálni a rendszerváltás idején kitalált „politikamentes szakértelem” mítosza. Eszerint ezen elit tagjai: politikusok, menedzserek, kommunikációs szakemberek, stb. „csak” szakemberek voltak, akik úgymond „mindössze tették a dolgukat”, s a régi rendszer ideológiájához - ezáltal hibáihoz és bűneihez - semmi közük nem volt. Persze számos esetben még ez sem állja meg a helyét, mivel e derék „szakemberek” többsége ideológiailag nagyon is elkötelezett volt, arról nem is szólva, hogy akik úgymond „ideológiamentesen” töltöttek be magas pozíciókat, szintén ugyanazt a rendszert működtették, nem mást. (Mellesleg ez a fajta érvelés jellegében, logikájában némi hasonlóságot mutat a „parancsra tettem” ismert formulájával.)

Mindenesetre az „ideológiamentes szakértelemnek” volt egy olyasféle üzenete, miszerint „mi már akkoriban sem voltunk kommunisták”. Ám mivel „hozzáértőkre mindig szükség van”, a pozíciók megtartása, a politikai, közéleti jelenlét folyamatossága rögvest indokolt. Így tehát akik ma úgymond „helyzetben vannak”, azok ezt rátermettségüknek köszönhették. A Kádár-korban csakis és kizárólag a tehetség választódott ki, méghozzá minden területen, a gazdaságban éppúgy, mint a tudományos életben, vagy a művészvilágban. A spontán privatizáció kapcsán is többször fölbukkant a szöveg, miszerint a vagyon jelentős része azért landolt az egykori állampárt funkcionárius-technokrata elitjénél, mert úgymond „ők értettek hozzá” – íme a szabadrablás apológiája. Az egykori marxista-leninistából hirtelenjében neoliberálissá vedlett társadalomtudósok, közgazdászok, újságírók, egyetemi tanárok és hivatásos nevettetők természetesen mind-mind tehetségüknek és szorgalmuknak köszönhették, hogy pozíciójukban maradván immáron egy másik rendszer szilárd támaszaiként ugyanúgy kioktathassák a tévénéző-rádióhallgató-újságolvasó nyomorultat, mint annak előtte – csak épp ellentétes tartalommal.

Persze hamar rá lehet jönni, hogy ez a szöveg nem más, mint a régi kádárista „aki dolgozik, az boldogul” jól ismert szlogenjének múlt időbe tett, ám jelen szituációra vonatkoztatott variánsa: „Aki akkoriban dolgozott, mára boldogult.” Külön érdemes megfigyelni, hogy amikor a szoclib elit gyökereit, pozícióit, versenyelőnyét firtatja bárki is, a vadkapitalizmus hívei Kádárt, de még inkább rendszerét kifejezetten kedvező színben tüntetik föl: „Kádárnak volt köszönhető, hogy Magyarország nem lett Románia”, „Mindenki a rendszer haszonélvezője volt”, „Messze nem volt akkora elnyomás, ezért ízléstelen ez az utólagos gyűlöletkeltés”, „Akkoriban már nem a Párthoz való hűség dominált”, „Csak a tehetségtelenek nem érvényesültek”, stb. Mindeközben ugyanez a társaság a jobboldalt meghazudtoló intenzív kádáristázásba kezd akkor, amikor bárminemű szociális követelés vagy gondolat fölmerül a közbeszédben.

Vagyis akik, vagy akiknek a szülei korábban a magyar népből minden eszközzel igyekeztek kiirtani az önállóságot és a versenyszellemet, a tehetetlen és infantilizált embertömeget egyszeriben odadobták a „piacnak”, mondván: légy önálló, légy felnőtt, állj a magad lábára, légy önmagad, saját sorsod kovácsa, már nem várhatsz semmit az atyáskodó államtól, hogy a magyarok még mindig nem képesek megszabadulni az „egyenlősditől”, a „szocializmus beléjük ívódott szellemétől”. Természetesen az apák bűneit nem a fiakon kell elverni. Viszont ezek a fiak azáltal, hogy „elfelejtik”, miféle előnyöket is szereztek családjuk révén az általuk naponta szidott államszocializmusban, és a legnagyobb részvétlenséggel nézik le és oktatják ki a „versenyképteleneket”, ugyanúgy bűnök elkövetőivé válnak, mint megtagadott apáik.

Nem volt mindig rossz dolog ez az egyenlősdi

Beszédjükben található két igen fontos kulcsszó: az „irigység” és a „demagógia”. Az első főként a kárvallott és kisemmizett alsóbb néprétegek sértett igazságérzetének gyakori elnevezése, a másik többnyire arra vonatkozik, ha a kisemmizést, kizsákmányolást, illetve általában a szociális igazságtalanságot egy közéleti ember – értelmiségi, újságíró, politikus, stb. – veti föl. Érdemes ez ügyben újból Csepelit, a neolib típusszövegek mesterét idézni: „A rendszerváltás után pedig az történt, hogy a fölzárkózni kívánók a legkönnyebb, a lélektani utat választották: igényeiket zárkóztatták föl, miközben részint a saját hibájukból, részint az átalakulást vezérlő elit hibájából képtelenek voltak a cselekvést meghatározó értékek és attitűdök szintjén való felzárkózásra. Nem tudtak kivetkőzni az egyenlősdiből, továbbra is irtóztak a kockázatvállalástól, nem tanultak idegen nyelveket, irigykedtek a közülük kiemelkedőkre; tehetségük és tehetetlenségük negatív attitűdbe fordult. Közben elérkezett a két nagyon fontos mozzanat: a NATO-hoz való csatlakozás lehetősége és az EU-tagság reális esélye. S a leendő partnerek a mai napig is értetlenül állnak a rendszerváltással kapcsolatos magyarországi frusztráció előtt, már csak azért is, mert ez a váltás a legfőbb biztosítéka az ország integrálódásának.” (168 óra, 1998 május 19.) Azóta is ez a hivatalos vélemény.

Csakhogy e vélemény formálói, az erre szakosodott publicisták, a jól fizetett szakértők, az ideológusként funkcionáló közgazdászok, a közéleti bölcsként megnyilvánuló ajnározott művészek és hivatásos nevettetők hajlamosak „elfelejteni”, hogy a hazai újburzsoázia zöme lényegében egy monopolhelyzetet biztosító önkényuralom által jutott mai pozícióihoz és tulajdonához. A késő kádári eliten kívül mindenki jelentős hátránnyal indult a „versenyen”, s az állami vagyonból való első nagy osztozkodásnál nem igen akadt számottevő hazai vetélytárs. A spontán privatizáció idején a külföldi tőkések még nem jöttek nagy számban, a Kádár-kor (kis)vállalkozói, a „maszekok” pedig gyengék voltak, ráadásul egy jó részük tönkrement, a régi elitet pedig már évtizedekkel korábban likvidálták, maradéka deklasszálódott, vagy beolvadt. Így tehát az államszocialista elit hatalmát sem belső, sem külső erő nem ellensúlyozta. Gyurcsány sem milliárdosból lett önfeláldozó módon politikus – ahogyan ezt az értelmiségi holdudvar oly előszeretettel hangsúlyozza -, hanem épp fordítva: politikusból lett milliárdos, aki csupán visszatért a hatalomba. Ennek fényében szinte már érdektelen, hogy a politikába visszatért „létező kapitalista” vagyonát a(z akkori) törvények betartásával, avagy annak megkerülésével gründolta.

Az ellenzéki mozgalmakban részt nem vevő része a késő-kádári értelmiségnek pedig ideológiailag legitimálta a megegyezést az ellenzék, és a diktatúra vezetői között és bekerülhetett a hatalomba. Nem véletlen, hogy az államszocializmus utolsó, „bomlási” szakaszában az értelmiség minden addiginál nagyobb létszámban és súllyal volt jelen a pártelitben, a kormányzati szférában - sőt még a gazdaságban is, és értékrendje, világképe, látásmódja az uralkodó közbeszéd fővonalává, a legkomolyabb véleményformáló erővé vált. Ahogyan az sem véletlen, hogy később, a rendszerváltás után számos ilyen értelmiségiből lett politikus és üzletember.

Ha pedig a történéseket kellő távolból nézzük, az rajzolódik ki, hogy a termelőeszközöknek az államszocialista nómenklatúra általi kisajátításához a kollektivizmus, a sztálini alapon módosított marxizmus-leninizmus volt a legmegfelelőbb ideológia. A késő kádári technokrácia viszont már a nyolcvanas évek során – miközben még mindig az osztályharcot oktatták az iskolákban - rájött, hogy számára előnyösebb az újraelosztó, „etatista és paternalista” államtól és annak apparátusától minél jobban függetlenedni, sőt, ha lehet magánvállalkozóvá válni, majd pedig tulajdont szerezni. Így az állami tulajdon magánvagyonná történő átvarázsolásához utóbb értelemszerűen a liberalizmusra, az individualizmust hirdető hagyományos vadkapitalista „etikára” és világképre volt szükség. Ennélfogva Csepeli György föntebbi tantételét, miszerint az egyenlőség csupán addig jó, amíg az előjogok lebontására irányul, ám utána már „az egyenlőtlenségé a prím”, akár úgy is értelmezhetjük, hogy hasznos volt az egyenlősdi akkor, amikor annak révén ki tudtuk taposni az utat saját érvényesülésünk és gyarapodásunk felé, és persze ki tudtuk iktatni a vetélytársakat, de ma már nem üdvös, minthogy veszélyezteti megszerzett pozícióinkat.

De így érthetők meg az olyan rövidebb távú nézetváltások is, mint hogy miért lettek hirtelenjében a Clinton alatt dívó politikai korrektség apostolaiból a Bush kormányzat idejére neokon héják, majd Bush gyengülésével megint inkább liberálisok. Vagy amin néhány „csalódott” liberális mostanság hajlamos megütközni, hogy miként is juthatott el a Szabad Demokraták Szövetsége a Szegényeket Támogató Alaptól a nyílt, kendőzetlen szociáldarwinizmusig, ahol a szegénykérdés legföljebb romakérdésként, azaz kisebbségi problémaként merülhet föl. Akkor arra volt szükség, most meg erre.

Végső soron persze mindegy, hogy épp mi a Haladás, a Fejlődés, a Progresszió, a Felemelkedés konkrét tartalma, s mik az ahhoz társított, arra gyártott aktuális közhelyek, szlogenek, lózungok. A lényeg, hogy ezt mindig ugyanazokból a klánokból valók mondják meg. ennélfogva viszont kapunk egy kulturális állandót, ami egyfajta standard viselkedési és gondolkodási minta, a progresszivista elit változatlan mentalitása. Hogy a papa és a mama még kollektivistaként, azaz megbízható káderként, netán hithű sztálinistaként teremtett egzisztenciát, hogy aztán a gyerek már radikális liberálisként ossza az észt? Vagy akár ő maga megtette ezt a fordulatot? Érdektelen, ha a dolgokhoz való hozzáállás ugyanaz, értsd ezen a társadalom saját frusztrációból fakadó folytonos piszkálásának, avagy a „magyar mentalitás megújítása” címén való megerőszakolásának kényszeres vágyát.

Mi a bölcs és belátó magyar jobbágyot szeretjük

Ismert tény, hogy a létezett szocializmus a térség feudális hagyományaira, a rendies gondolkodásra, a szolgamentalitásra, a „lelki jobbágyságra” támaszkodott. Arról viszont általában kevés szó esik, hogy pontosan ugyanerre alapoz annak egyenes folytatása: a kelet-európai új „piaci demokrácia” is, és nyomában az ország „felzárkóztatása” - azaz a jelenlegi félperifériás, sajátosan kelet-európai kapitalizmus megteremtésének kísérlete.

Ennek szerves részeként a magát „nyugatosként”, a modernizáció híveként beállító „progresszivista” értelmiség – csakúgy, mint a jobboldal - nem az autonóm, szabad és kritikus gondolkodásra, nem a citoyen-tudatra, sokkal inkább ennek hiányára: a szolgaszellemre, s vele szoros összefüggésben a kisnépi kiszolgáltatottság tudatára, a provincia kisebbrendűségi érzésére, a gyarmatiasságra épít. Szemben az olyannyira imádott Nyugattal, ahol a jelenlegi neoliberális nyomulás dacára is dívik a társadalmi vita, a különféle érvek meghallgatása és figyelembe vétele, ahogyan a magyarországi népnyúzásnál jóval kevesebbért is országos sztrájkok és tüntetések zajlanak, nálunk a középkori módi érvényesül, minthogy a fontosabb kérdésekben nemhogy a beleszólásnak, de még a valódi nyilvános vitának, sőt a legtöbb esetben még a puszta véleménynyilvánításnak sincs helye. Jó példája volt ennek a NATO-tagságról tartott népszavazás egyoldalú, minden ellenvéleményt negligáló, a közbeszédből kirekesztő harsány propagandája, de talán még érzékletesebb példa, amikor a Franciaországban és Hollandiában népszavazás útján visszautasított EU-alkotmányt nálunk úgy fogadta el egyöntetűen a parlament, hogy azt még csak nem is ismertették a társadalommal, nemhogy vitára, ne adj’isten népszavazásra bocsátották volna.

Sőt, az elit szövetségeseként funkcionáló, s ily módon a „liberalizmust” kvázi hivatalos világnézetként propagáló értelmiség a népet (a „lakosságot”) nem szimplán kirekeszteni próbálja a sorsát érintő döntésekből, hanem még e döntések elfogadtatását is a „kelet-európai szellemiségre”, az alázatra és beletörődésre, a lelki jobbágyságra, az évezredes tanult tehetetlenségre alapozza. Még a fejekben sem lehet szó bérkövetelésről, munkaadói és munkavállalói jogkövetelésről, társadalmi érdekről, valódi szociálpolitikáról vagy éppen tényleges és hathatós környezetvédelemről, mert különben „nem jönnek ide a befektetők”, mert „elmennek a multik, s összeomlik az ország gazdasága”, mert „veszítünk versenyképességünkből” és így tovább – leszerelendő az inkább csak morgolódó, mintsem lázadozó társadalom még ama kevés és gyengécske próbálkozásait is. Érdemes megfigyelni, hogy sztárközgazdászaink, politológusaink, vezető publicistáink és hivatásos nevettetőink – és persze a politikusok - mily előszeretettel hivatkoznak a „magyar nép józan bölcsességére” akkor, amikor a társadalom tehetetlenül szemléli saját megnyomorítását. Ha magyar ember nem védi érdekeit, nem tüntet, nem sztrájkol, rögvest „bölcs és belátó”, „józanul gondolkodó” lesz, olyasvalaki, aki „a dolgokat reálisan látja”, aki „nem ül fel a demagógiának”, aki tud lemondani, mert „tisztában van az ország hosszabb távú érdekeivel”. Hasonló érvelés ez, mint a ’20-as években, amikor egyesek azt fejtegették, hogy azért nincs szükség titkos választásra, mert a magyar ember egyenes jellemétől idegen a titkolódzás. Ami persze érthető, hiszen egy jobbágysorban tartott társadalom nyakán lehet csak igazán előnyökhöz jutni, vagy épp megtartani az ugyancsak feudális jellegű államszocializmusban szerzett privilégiumokat.

A rendszert kiszolgáló értelmiség, miként az államszocializmus idején, most is a régi nemesség pökhendi arroganciájával próbálja elfogadtatni az elfogadhatatlant. Ő az, aki a dolgokat „nagyobb perspektívákban” látja, és ebből az alapállásból okítja az elégedetlenkedőket, ebből az alapállásból állítja fel a közbeszéd épp aktuális illemszabályait. Ő az, aki mindig ismeri a módit, mindig követi a trendit, aki legjobban tudja, mi a korkövetelmény, mik a „nemzetközi elvárások”. Általa a „piaci demokrácia” most ugyanolyan örökké tartó tökéletes és megkérdőjelezhetetlen világrenddé magasztosul, mint korábban az államszocializmus - ugyanaz a fensőbbséges, magabiztos hangnem, ugyanaz az érvelési metódus, a mögötte álló világrend és világhatalom biztos tudata.

A liberális értelmiségi a vesztesek, átvertek, kisemmizettek érdekeinek, véleményének, szempontjainak figyelembe vételét populista demagógiaként tabusítja. Miközben érdekes mód az ún. „normális demokráciákban”, azaz a követendő példaként elénk állított Nyugaton a „populizmus” jóval erőteljesebb, mint nálunk. Mert bár a neoliberális globalizáció ezekben az országokban is érezteti kártékony hatását, a demokratikus hagyomány miatt még erős az ottani társadalmak immunrendszere. Itt viszont a feudális mentalitás életben tartása és a szolidaritás több évtizede tartó folyamatos kiiktatása folyamatosan meghozza gyümölcseit: a rablókapitalizmus ellenállás nélkül győzedelmeskedik, az engedelmes nép pedig megkérdőjelezetlenül fogadja el a mindig új és új értékrendet és játékszabályokat – jobbára ugyanazoktól. Ha itt tényleg „Nyugat” lenne, értsd: nagyobb állampolgári önállóság, autonómabb gondolkodás, erősebb demokrácia, ők járnának pórul, de nagyon.

Kapitalizmust – de csak nektek

Amellett, hogy miként is lett ez az értelmiség „mérvadó” szellemi elitté, adódik egy második, még fontosabb kérdés: A neoliberalizmus honi propagálói, a piaci verseny kíméletlen éljenzői maguk mennyire lennének verseny- ill. piacképesek egy valódi, kőkemény, lecsupaszított kapitalizmusban? Akinek módjában áll bekukkantani liberális értelmiségünk életébe, meglepve tapasztalhatja, hogy köreikben fura mód szó nincs valós, létező, működő neoliberalizmusról. A honi liberális értelmiségi berkek többségében – főként a bölcsészek és a társadalomtudósok között - a piaci verseny és a többi nem több üres szövegelésnél. Szemben a valódi neolibekkel, akik zömmel fiatalabb yuppiek, és nem gyártanak maguknak ideológiát, az előző rendszerben szocializálódott liberális értelmiségi krém szép csendben fönntartja magának egyfajta „privát szocializmusát”. Vagyis ma Magyarországon a „nincs ingyen ebéd” elve inkább csak az alsóbb néprétegekre, a „lúzerekre” vonatkozik, a pénz urainak udvari lantosaira már kevésbé. Ehhez képest a valódi „nyers és tiszta verseny”, a „farkastörvények”, s vele a „jobbak természetes kiválasztódása” elvének tényleges érvényre jutása is tisztességesebb.

Aki valamelyest is ismeri ezt a világot, pontosan tudja, hogy az européer és/vagy Amerika-imádó, modernizációmániás, progresszivista, felvilágosult entellektüellek köreiben kísértetiesen hasonló jelenségek láthatók, mint amit ők maguk oly előszeretettel emlegetnek föl a „zsírosfejű”, „lábszagú”, „vidéki”, „mucsai” „dzsentri-Magyarország” kapcsán: urambátyám világ, protekcionizmus, hűbéri viszonyok, az alárendeltek kihasználása, ázsiai szervilizmus, „állami csöcsön lógás”, a közpénzek elherdálása, egymás között elosztogatott pozíciók és juttatások, előre leosztott kártyák, levajazott, lezsírozott tuti bulik, álpályázatok, blöffkonferenciák, blöffkutatások, és ennek eredményeként a jól érzékelhető dilettantizmus, improduktivitás, szellemi impotencia, még azok esetében is, akik valamikor tényleg „letettek valamit az asztalra”. Miközben fintorognak és hangoztatják, hogy ez itt nem Amerika, hogy még messze vagyunk Európától, vagy hogy egy „normális demokráciában”, egy „valódi piacgazdaságban” ennek vagy annak miként kellene lennie. Vagyis épp olyanok, mint bárki más, ami önmagában még nem különösebben fölháborító, hiszen ebben az országban így megy ez, amióta világ a világ. Viszont a „bárki más” legalább nem handabandázik egyfolytában piacról, versenyről, teljesítményről, felnőtt gondolkodásról, modernizációról, és hasonlókról.

Vajon mi lenne szegény progresszivista értelmiségünkkel, ha egyszer tényleg megvalósulna az az egyébként valószínűleg sehol nem létező ideáltipikus kapitalizmus, amiről annyit szövegelnek? Mihez kezdenének egy olyan világban, ahol nincs egymás sztárolása, csak ha valódi piaci haszon reménye csillan meg benne, nincs a régi érdemekből való élethosszig tartó kellemes éldegélés, csak ha az a régi érdem nagy vagyont alapozott meg, nincs pályázatnyerés haveri alapon, legföljebb ha az illető biztos profitot hoz. Mi lenne például a sorsa annak a liberális egyetemi tanárnak (jó pár ilyet láttam), aki a felsőoktatás alacsony színvonaláról, s ezért annak mielőbbi piacosításáról szövegel, miközben az órái nagy részét nem tartja meg, ehelyett utazgat az „adófizetők pénzén” ott, ahol a hallgatók a tandíj jogán ne adj’isten tényleg beleszólnának abba, hogy melyik tanárt illeti meg az állása, és melyiket nem? Mihez kezdenének az álművészfilmek rendezői, vagy az ugyancsak piacképtelen irodalmárok, színészek és képzőművészek, avagy a különféle folyóiratok közéleti bölcsként megnyilatkozó szerzői és szerkesztői állami szponzor – értsd: haveri támogatás – hiányában, akik szóban mind a szabadverseny híveinek tartják magukat?

De apelláljunk bölcsességükre és józan belátásukra - ahogyan ők is mindig a magyar nép bölcsességére és belátására apellálnak. Sose késő megjavulni. A liberális értelmiség talán eljut a szavainak kissé nagyobb hitelt adó személyes példamutatásig, és azok az értelmiségiek, akik a szabadpiac és a minimális állam elkötelezett híveiként a népre nézve hátrányos döntéseket tartják „megalapozott”, „felelős” döntéseknek, a kedvezőeket viszont mindig „elhibázottnak”, „károsnak”, „felelőtlennek”, az erről szóló beszédet pedig „demagógnak” és „populistának”, talán saját magukon kezdik el a piacosítást. Maguk mutatják majd meg az „elmaradott magyar társadalomnak”, miként is lehet leválni az „állami csöcsről”, megszabadulni a „paternalista”, „osztogató” államtól. Így többé nem pályáznak, sőt el sem fogadják az adófizetők pénzét érdektelen folyóirataik fönntartásához, haszontalan külföldi útjaikhoz, öncélú és terméketlen alkotásaikhoz, konferenciáikhoz, kutatásaihoz. Hiszen nincs államilag dotált „magaskultúra”, csak piac van. Belátják, hogy eddigi tevékenységük jó része mindennek nevezhető, csak nem piacképesnek, minthogy irántuk a kereslet a nullával egyenlő, és vajmi kevés hasznot hoznak közvetlen akár a gazdaság, akár a társadalom számára. Bölcsen belátják azt is, ha ők maguk nem teszik meg az első lépéseket önnön „piacosításuk” felé, az nem várható el a társadalom jóval kiszolgáltatottabb, érdekeiket nemhogy megvédeni, de még artikulálni sem képes csoportjaitól. Pedig ez utóbbiak számára az „állami csöcsön lógás” még csak nem is hobbijuk vagy luxustudásuk finanszírozását jelenti.

És végül, de nem utolsó sorban, ha már majd két évtizede azt híresztelik magukról, hogy ők a „szakemberek”, a „racionálisan gondolkodók”, akik „reálisan látják a dolgokat” szemben az „érzelmeire hallgató”, „irracionálisan gondolkodó” magyar társadalom többségével, legalább ne beszéljenek egetverő sületlenségeket – vagy legalábbis ne nyilvánosan. Például olyasmit, hogy Európában már nincs falu, vagy hogy Európa alapvető kulturális tradícióit, így az egyenlőség elvét mesterségesen fölülről ki lehetne iktatni, figyelembe se véve a társadalmak természetes ellenállását. Egyáltalán: hogy egy társadalom mentalitását rövid idő alatt békés eszközökkel fölülről át lehet alakítani.

Bár az is lehet, hogy a sok ökörség valójában egyfajta teszt. Mert amíg ilyesmikkel lehet ezt a szerencsétlen népet traktálni, méghozzá minden következmény nélkül, addig itt „Hawaii” van. Nem véletlen, hogy liberális értelmiségünk napi sirámai dacára sem emigrál, ill. keres magának jobb lehetőségeket máshol, hanem remekül prosperál - itt, a gyarmatokon.

Talán mert..

1. Utólag könnyű okosnak lenni.
2. A mai politikai közhangulat nem vetíthető vissza 20 évvel korábbra. Onnan jutottunk ide.
3. Azzal azért tisztában voltak az emberek, hogy ha osztrák életszínvonalat akarnak, akkor ahhoz nem a bányászat, a kohászat, a textilipar vagy a szocialista TSZ-eken keresztül vezet az út. Csak hát a transzformációs válságra politikusaink (akkor még érthető) amatőrizmus is rátett egy lapáttal.
4. A munkahelyek megszűnésében jelentős szerepet játszott a korábbi szovjet felvevőpiac fizetésképtelensége.

Apák és fiúk

Talán ez a személyes történet a megértéshez valamivel közelebb visz.

Az apa

„A nagypolgári (mint a szerző a korabeli szóhasználattal, ironikusan írja, burzsoá) múlt jó hozomány volt. Az olvasottság, a nyelvtudás, a jó modor, a kapcsolatteremtés, az emberek és tárgyak szervezésének képessége nemcsak a későbbi tudóst, hanem a fiatal hivatásos kommunistát is jellemezte; ezeket az erényeket Kornai éppen gyorsan felívelő – huszonkét éves korára a nagy hatalmú központi pártlap, a Szabad Nép gazdasági rovatvezetői posztjáig repítő – karrierjének egyik magyarázataként említi. Ennek másik indoka, a párthoz fűződő lojalitás múlékonynak bizonyult, de általánosabb formában, „a munka iránti fenntartás nélküli odaadás”-ként (57.) máig megmaradt. S tegyük hozzá, ami az önéletrajzban kimondatlanul, de mindvégig jelen van: a családi háttérből induló, majd a saját teljesítménnyel megerősített magabiztosságot, az egészséges önértékelést, az „öntudatos individualizmus”-t (27.), ugyanakkor a baráti kapcsolatok széles hálóját”

„A mezsgye kijelölésének két legnehezebb területe a szocializmus idején az ellenzéki, illetve a tanácsadói szerep vállalása”

„A Hiány – hosszú tépelődés után – hiányos maradt, a könyv hallgatott a Szovjetuniónak, a kommunista pártnak és az állami tulajdonnak a szocialista rendszerben játszott szerepéről, nem mondta ki nyíltan, hogy amíg ezek az alapelemek fennmaradnak, addig együtt kell élni a krónikus hiánnyal, azaz – általánosabban – a rendszer megreformálhatatlan. A kiadást még így sem volt könnyű elérni. A szerző elmeséli, amit a magyar közéletben ritka önmérséklettel negyed századon keresztül titokban tartott: az akkori pénzügyminiszter lektori véleményét ő maga írta.”

Kornai életrajz
http://www.holmi.org/arch/2005/11/20.html

Kornai János közgazdász tanácsait a rendszerváltás folyamán többször kikérték, erről maga is nyilatkozott.

A fia

BKV-milliárdok: a járatokon spórolnak, a tanácsadókon nem?
2008. február 27. 10:33

„A szerződéseket Antal Attila, a BKV vezérigazgatója és az AAM vezető-tulajdonosa, Kornai Gábor írta alá 2007. december 22-én. Kornai Gábor annak a neves közgazdásznak, Kornai Jánosnak a fia, aki a Népszabadságban megjelent hosszú elemzésében támogatta a kormányzat megszorító intézkedéseit.

Az Index értesülése szerint a BKV eddig majdnem százmillió forintot fizetett ki a cégnek a metróprojektjében nyújtott tanácsadásért. A 4-es metróberuházással összefüggő szakértői támogatásról kötött szerződés alapján a BKV 375 millió forintot fizet ugyanis a cégnek évente, inflációkövetéssel 2012 decemberéig.

Ugyanakkor a 4-es metrónak már van projektvezetési tanácsadója: az arra kiírt tendert egy másik cég nyerte el még 2006-ban hatmilliárd forintért.

Az AAM sikerrel pályázta meg a BKV egy másik, tanácsadói tevékenységre kiírt tenderét. Az uniós tenderfigyelő szerint a cég 257-278 millió forintért adhat tanácsot az „Elektra” fantázianévre hallgató elektronikus jegyrendszer bevezetéséhez.”
http://www.mno.hu/portal/545373

Tartalom átvétel