Marxnak lesz igaza: A kapitalizmus elérte lehetőségei határait?

  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
Gazdag László

Az elemzés készítője számos közgazdasági szakkönyv szerzője és a pécsi egyetem munkatársa.

I. Hullámhegy, hullámvölgy: az állami szabályozás intenzitásának ciklusai
Adam Smith és a „láthatatlan kéz”

Adam Smith (1723-1790) a klasszikus közgazdaságtan „atyja” fejti ki 1776-ban megjelent művében1, hogy mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezen önérdekek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, vagyis a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, és működik szabadon a piacgazdaság, akkor gazdagodik mindenki. Ennek azonban az a feltétele Smith szerint, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból.

A XX. században Alois Schumpeter osztrák közgazdász azt hangoztatja, hogy csak akkor fejlődik egészségesen a gazdaság, ha működik benne a „teremtő pusztulás”, vagyis a piac kőkemény szelekciós mechanizmusa, mert ekkor áramlanak folyamatosan az erőforrások (tőke és munka) az alacsony hatékonyságú szektorokból a magasabb hatékonyságú szektorok felé. Ha nem működik a „teremtő pusztulás”, akkor az elavult szektorok életben maradnak, és rossz szerkezetben rögzülnek a társadalom véges erőforrásai.
Keynes: az államnak be kell avatkoznia!

John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években kifejti, hogy a „szabadon hagyott”, kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia.

Úgy gondolta, hogy a termelés és a jövedelmek emelkedésével nem tart lépést a fogyasztás bővülése, mert minél magasabb a jövedelemszint, annál inkább növekszik a megtakarítási határhajlandóság, vagyis az emberek a pótlólagos jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg. Ezt a megtakarítást ráadásul a bankokba viszik, amit a bankárok viszont a termelő tőkéseknek kölcsönöznek ki, tovább növelve a termelést, amely így maga mögött hagyja a fogyasztást, és kitör a túltermelési válság.

Keynes szerint be kell iktatni egy nagyfogyasztót, amely nem termel, és amely leköti a jövedelmek (pontosabban a megtakarítások) nagy részét, és elkölti nem termelő módon. Ez a nagyfogyasztó az állam, amely adók révén elvonja a jövedelmeket, majd infrastruktúrába, szociálpolitikába, stb. fekteti e bevételeket.

Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök (1933. III. 1. – 1945. IV. 12.) New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Adókat emelt, ebből autópályákat épített, olyan közmunkákra költötte, mint a Tennessee folyó szabályozása, a Hoover-gát megépítése, emellett bevezette a kötelező társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, stb. Figyeljünk oda a részletekre! A válságból való kilábalás közepette nem nadrágszíjmeghúzással, restrikcióval kísérletezik, éppen ellenkezőleg, életszínvonalat javít!

Roosevelt valójában egy szociáldemokrata programot valósított meg, de azt persze nem így nevezték. A II. világháború után azonban az USA inkább visszatért az állami szabályozás politikájáról a szabad piacgazdaság rendszerére, míg Nyugat-Európa és Japán erősítette az állami szabályozásra épülő gazdaságpolitikát.

A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt. Ha lanyhult a gazdaság az állam pótlólagos megrendelésekkel élénkítette azt (a kiadásait növelte), ha felütötte a fejét az infláció, akkor viszont „hűtötte” a gazdaságot, a költekezés visszafogásával, adó-és kamatemeléssel.

Működött is ez az 1960-as évek végéig, amikorra a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai merevekké váltak politikai okokból: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek.

Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy Magyarországon 2008-ban népszavazáson kormánykoalíciót lehetett buktatni a költségvetés 4-5 ezrelékét érintő kérdésekkel. (A költségvetés 2007-ben 13600 Md Ft volt, a népszavazás kérdésköre -– vizitdíj, kórházi napidíj, receptdíj – 50-50 Md Ft-ra rúgott mindössze.)
Friedman: az államnak ki kell vonulnia!

A monetaristák (a „chikágói fiúk”) Arthur Cecil Pigou tanait követve azt állították, hogy a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét (nem működik a schumpeteri „teremtő pusztulás”!); valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől.

Milton Friedman (1912-2006), a magyar származású közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1976) közgazda szerint a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, és hagyni kell a piacot szabadon működni.

Ez visszatérést jelent Adam Smith „láthatatlan kéz” elvéhez, vagyis a szabad piacgazdasághoz, ezért is nevezik a monetaristákat neoklasszikusoknak, bár, a XIX. század utolsó harmadában is volt már egy neoklasszikus iskola, de az inkább a közgazdaságtan diszciplína módszertanát fejlesztette tovább matematikai apparátus kidolgozása révén. (A „marginalista” forradalom.)

A monetaristák szerint az állam egyedüli szabályozási eszköze a pénz mennyiségének adagolása legyen, a reálgazdaság működésének igényeihez igazítva. Két dolgot kell betartani, és akkor nagy baj nem lehet:

1. biztosítani kell a pénzstabilitást,
2. biztosítani kell az egyenletes pénzellátást.

Ugyanakkor a pénzellátás egyenletességének megsértése fluktuációkat visz be a monetáris szférába, ami törvényszerűen gyűrűzik át a reálgazdaságba, ciklikussá téve annak működését. Márpedig a válságok lényege éppen a gazdaság ciklusaiban rejlik.

Friedman kimutatja Anna Schwartzcal közösen írt tanulmányában2 hogy minden válságot a hibás monetáris beavatkozás okozott, még az 1929-33-as nagy válságot is. Ez megdöbbentő felismerés volt, hiszen addig úgy tudtuk, hogy 1929-ben túltermelési válság tört ki. Friedman és szerzőtársa azonban bebizonyítja, hogy ez a következtetés téves! Először az 1920-as évek konjunktúrájának mesterséges továbbgerjesztésére alkalmaznak az államok felelőtlen monetáris expanziót (hiteltúlkínálat, alacsony kamatok!), majd amikor a pénzkibocsátásnak és a reálgazdaság bővülésének elszakadása3 miatt bekövetkezik 1929. október 29-én a tőzsdekrach, akkor ellenkező irányú „fékberántással” fokozzák válságig a bajt: nagyarányú monetáris és fiskális szűkítésbe kezdenek, ami hirtelen „összezsugorítja” a vásárlóerőt, és ehhez képest már tényleg túltermelés van a gazdaságban. Először a bankszektorban következik be az összeomlás 1931-ben, majd mindez tovagyűrűzik a reálgazdaságra. 1932-ben már 30 millióra rúg a munkanélküliek száma a világon.

Friedman szerint 1929-30-ban még el lehetett volna kerülni a válságot, ha nem kezelik hibásan a tőzsdekrachot. Egy tőzsdei összeomlás ugyanis önmagában még nem válság. Még egy monetáris összeomlás sem az. Jó példa erre az 1990-es évek második felének permanens monetáris válságsorozata, amely kezdődik Mexikóval (1995), folytatódik Oroszországgal (1996), Japánnal (1997), és végül tetőzik a New Yorki tőzsdepánikkal (1998). E sorozatból mégsem lett recesszió a reálgazdaságban.

Ugyanígy: ha 1930-ban nem kezdődik el a kétségbeesett kapkodás, nem hoznak súlyos restrikciós intézkedéseket a kormányok, akkor nem alakult volna ki a válság.

(Emlékeztetnék arra, hogy az egyensúlyi zavarok kezelésére hazánkban előszeretettel alkalmazott fiskális restrikciók is hasonló ciklusokat generálnak! Legjobb példa erre az 1995-ben meghirdetett Bokros-csomag. De éppen ezért tartom nagyon veszélyesnek a mostani kapkodást is: egy erőteljes restrikció súlyos válságot fog generálni.)

1973-ban kitört az olajválság, amely hamarosan általános nyersanyag-és energiaválsággá terebélyesedett. Hirtelen napvilágra kerültek a gazdaság eddig rejtve maradt strukturális problémái, erőforrásokat pazarló működése. Kemény hatékonysági korlátok jelentek meg input oldalról, a drága energia és nyersanyag révén.

A fejlett Nyugat megértette, hogy a paternalista, költekező, újraelosztó állam ugyanúgy elviselhetetlen luxus, mint a konzervatív, energia-és nyersanyagfaló (és környezetszennyező!) gazdaság működtetése; és hogy e mögött végső soron a harmadik világ olcsó nyersanyaga és energiája (valamint olcsó és korlátlan munkaereje!) állt.

Két nagy változtatásra került ezért sor:

1. a gazdasági makroszerkezet radikális átalakítására, vagyis leépült a gyárkéményes ipar, felépült a romjain a fehérköpenyes, brainigényes gazdaság,
2. leépült, visszavonult a túlméretezett állam.

Úgy tűnt, hogy a monetaristáknak igazuk lett! Csakhogy…

Szabályozni mégiscsak kell!

Eljött 2008 ősze, és megroppant az amerikai monetáris szféra, bekövetkezett a jelzáloghitel válság. Mi történt valójában? A helyzet nagyon hasonlít az 1920-as évekéhez, az elkövetett hibák is majdnem ugyanazok: felelőtlen monetáris expanzió (hitelkihelyezés) a jelzáloghitel szférában.

A problémák gyökere az 1950-es évek végére vezethető vissza! Ekkor még jól működött a keynesi rendszer, az állam elvonta a jövedelmek egy részét adók formájában. Csakhogy az adóprést nem lehetett növelni egy határon túl! Így aztán mégiscsak tőkefölöslegek jelentek meg, amelyek először a harmadik világ nyersanyag kitermelő szektora felé találtak utat. Mindez egybeesett az USA ama globális törekvésével, hogy Nyugat-Európát (főleg Nagy-Britanniát és Franciaországot) kiszorítsa a harmadik világ nyersanyagkincs lelőhelyeiről, és átvegye szerepüket itt. Ez sikerült is.

Az 1960-as évek közepére azonban már telítődött a harmadik világ nyersanyag kitermelő szektora működő tőkével, ezt már nem lehetett tovább fokozni. Így pénztőke fölöslegek kezdtek fölhalmozódni, és ez lenyomta a kamatlábakat. Ez nemzetközi hitelexpanzióhoz vezetett, amelynek eredménye viszont az adósságválság lett, miután nem működtek megint a szabályozó szelepek, nem voltak kemény hatékonysági korlátok. A harmadik világ és a szovjet tömb a hiteleket rossz beruházásokra költötte.

Most hasonló folyamat ment végbe az USA jelzálogkölcsön piacán. A fölhalmozódó pénztőke fölöslegek (az állam nem tudja adók révén elvonni!) piacot keresnek maguknak. Ne feledjük: a bankár áruja, amit a piacon kínál, a pénz! Neki el kell adnia ezt az árut, mint cipőgyárosnak a cipőt, az autógyárosnak az autót.

Ezen a piacon is verseny van, mint bármely más piacon, így aztán a bankok kezdték bővíteni a kört, egyre kevésbé hitelképes rétegeket megcélozva. A logika az volt, hogyha nem tud fizetni az adós, a bank ráteheti a kezét az ingatlanra. Ezért a „nyilvánvaló” biztosítékért vált közkedvelt banki befektetési tereppé a jelzálogkölcsön piac. Csakhogy mit kezd egy bank félkész házakkal, lakásokkal, ha ezek nagy tömegben „szakadnak rá”, éspedig éppen azért, mert nincs rájuk elég fizetőképes kereslet? Itt ez történt: a felelőtlen hitelexpanzió elérte a kritikus szintet egy olyan társadalomban, amely egyébként is berendezkedett hosszú távon a hitelre és nem saját megtakarításra alapozott egyéni gyarapodásra. A farmer hitelre vesz traktort, az egyszerű polgár házat, lakást, autót, bármit. A fedezet az ingatlan. Ez működött is évtizedeken át, az amerikai kisembert sohasem ösztönözték arra, hogy takarékoskodjon. Ellenkezőleg! Amikor Dwight Eisenhower elnököt (1953-1961) megkérdezték, hogy mit tehet egy amerikai a hazájáért, azt válaszolta: vásároljon!

Hozzá kell ehhez tenni, hogy Milton Friedman kimutatta: nem igaz Keynes összefüggése a jövedelmek és a fogyasztás elszakadására. A jövedelmek emelkedésével nem csökken a fogyasztási határhajlandóság4. Sőt, az utóbbi 15-20 évben markánsan megfigyelhető eme határhajlandóság egyértelmű növekedése: az amerikai átlagpolgár a jövedelmének szinte nulla százalékát takarítja meg napjainkban. Legföljebb régebbi megtakarításait mozgatja meg, például részvényeit lecseréli másfajta részvényekre.

Friedman másik fölismerése: nem érvényes a Philips-összefüggés, amely szerint a munkanélküliség és az infláció ellentétesen mozognak egymással5.

Látható hogy ördögi kör alakult ki: a tőkefölöslegek felhalmozódása megállíthatatlan, nem működik az ezt kordában tartó állami szabályozás keynesi elve, mert nem is működhet: az adókat a csillagos égig kellene emelni ehhez ugyanis. És nem alakult ki másfajta szabályozási mechanizmus. Törvényszerű, hogy a pénztőke piac ellenőrizetlenül meglóduljon és túlfusson a reálgazdaság bővülésének ütemén, tehát megsérül a pénzellátás egyenletességének friedmani kritériuma.

Most hirtelen a fejlett Nyugat föladta az állami beavatkozást elvető nézeteket és visszatért az 1930-as, illetve az 1950-es, 60-as évek szabályozásához.

Az állami beavatkozás ciklikussága

Kirajzolódnak az állami beavatkozás (vagy inkább szabályozás) intenzitásának négy-öt évtizedes ciklusai a XIX. század végétől számítva:

1. 1880-1930: állami beavatkozástól mentes szabad piacgazdaság. Persze ekkor már monopóliumokkal és „egyebekkel” (ágyúnaszád diplomácia, territoriális politika, mint imperializmus) fűszerezve, vagyis ez már nem Adam Smith szabadversenyes kapitalizmusának világa. De az állam még igyekszik outsider maradni.
2. 1933-1973: a szociális piacgazdaság, a „vegyesgazdaság” kora. Erőteljes állami beavatkozás, szabályozás. Az állami tulajdon részaránya kiterjed a termelővagyon egyharmadára. Az állam központosítja a jövedelmek 40 %-át, és újraelosztja azt.
3. 1973-2008: az állam permanens kivonulása a gazdaságból. Privatizáció, adócsökkentés (bár inkább csak kísérleteznek ezzel), bizonyos nonprofit szférák (egészségügy, oktatásügy, stb.) részbeni piacosítása, az állam karcsúsítása.
4. 2008-? Az állam újra bevonul a gazdaságba, szabályoz, államosít (pl. a bankszektorban!), stb. A nagy kérdés most az, hogy ez milyen mértéket fog elérni?

Egy kis utópia: mégis Marxnak lesz igaza?

Francis Bacon mondja, hogy „a jóslás mindig nehéz dolog, különösen, ha a jövőre vonatkozik”. Nos, ma nehéz megjósolni, hogy merre halad a globális kapitalizmus útja. Az bizonyos, hogy a huszadik századi „szocializmus” egész története Marx tagadása volt, hiszen a Gothai program kritikájában Marx a proletárdiktatúra elméletét összeköti az állam elhalásának elméletével. Ha győz egykor az általa elképzelt proletárforradalom, akkor a rövid ideig tartó proletárdiktatúra idején elkezdődik az állam elhalása, mert elnyomó funkciói szűnnek majd meg. Nos, ezt tagadta a huszadik századi szocializmus. De Marx már 1844-ben, a Gazdasági-filozófiai kéziratokban kizárja annak lehetőségét, hogy fejletlen régióból kiindulva menjen végbe a kapitalizmus meghaladása, mert egy ilyen társadalom csak a nyomort tudja majd újraelosztani, valamint megindul a harc a szűkös javakért, és „visszaáll a régi szemét”. Lenint tehát nyugodtan tekinthetjük tökéletes antimarxistának, aki az egyik legfontosabb tételét tagadta meg példaképének. A XX. századi szocializmus inkább tekinthető degenerációnak, atavisztikus torzulásnak, kisiklásnak, tragikus zsákutcának, semmint a kapitalizmus meghaladása „normális” kísérletének, még Marx paradigmarendszerében is tekintve a történteket.

Természetesen a proletárforradalom elmélete egy XIX. századi nyerskapitalizmus visszásságaira adott válasz volt, és ne feledjük, hogy ez a kor a dickensi nyomor és kizsákmányolás világa volt. Marx nem láthatta előre, hogy a XX. században bekövetkezik széles néptömegek életszínvonalának gyors emelkedése a kapitalizmus körülményei között, és hogy kialakul a politikai demokrácia intézményrendszere. Azt sem láthatta előre, hogy megfordul a tőkekoncentráció-és centralizáció folyamat, a tőke „szétkenődik”, „szétterül” részvénytőke formájában.

De bármennyire is életképesnek bizonyult a XX. században a kapitalizmus, a 2008-ban kezdődött új krízis talán előremutat: fölmerül a kapitalizmus valamiféle meghaladásának perspektívája, és igénye is egyben.

A kapitalizmus a feje tetejére állította a viszonyokat, amikor megteremtette a gazdaságba ágyazott (annak alárendelt) társadalom (ember) képletét. (És persze a gazdaságnak, majd a társadalomnak alárendelt természet is része ennek a nagy globális képletnek! Elvégre nem azt hirdettük, hogy „leigáztuk?”) Jóllehet ez volt az ára a gyors gazdasági fejlődésnek, de vajon nem kellene-e a talpára állítani a feje tetejére állt világot, megfordítva a beágyazottsági sorrendet? A gazdaság legyen az emberért, a társadalomért, és ne fordítva! Valamint az ember (a társadalom) éljen a természetért (mint jó gazda!), és ne fordítva!

Nem tudjuk, mit hoz a jövő, hogyan alakul (át) az emberi társadalom és a gazdaság (valamint a természet!) viszonya konkrétan, de az nyilvánvaló: a változások előszele elért bennünket.

A kapitalizmus nem képes működni hosszabb távon normálisan állami beavatkozás, szabályozás nélkül. A tőkefölöslegek felhalmozódásának és szabályoz(hat)atlan működésének negatív következményeit kisemberek tömegei szenvedik meg. Azért keletkeznek eme fölöslegek, mert nincs megfelelő mechanizmus a lekötésükre, működésük (társadalmi) irányítására. Az eszköztár merült ki a globális kapitalizmus keretein belül. Át kell lépni ezeken a kereteken?

Úgy tűnik, hogy az emberiség nagy karavánja újra úton van…

II. A magyar gazdaság válságperiódusainak okai
Bevezető helyett: kiinduló tézisek

1. A magyar gazdaság egyensúlyi pályára kerülésének előfeltétele az életszínvonal (reálbér és reálnyugdíj színvonal) tartós, egyenletes javulása. E javulás mértéke meg kell, hogy feleljen a GDP növekedés éves ütemének, hosszú távon, de rövidtávon a fölé is mehet. Alatta viszont nem maradhat, mert ez az egyensúlyi pályáról való letérítést eredményezi. Az életszínvonal csökkentő restrikció az egyensúlyi pályától távolítja a gazdaságot hosszú távon.
2. A gazdaságpolitika legfontosabb feladata az egyenletes pénzellátás biztosítása a reálgazdaság számára. Tartózkodni kell a fluktuációktól e téren, tehát mind az egyensúlyteremtő restrikciótól, mind a növekedést gerjesztő monetáris expanziótól. Nincs szükség se „csomagokra” (pl. Bokros-csomag, konvergencia program), se „tervekre” (pl. Széchenyi terv). Mind a „csomagok”, mind a hangzatos „tervek” indokolatlan monetáris szűkítést, illetve expanziót eredményeznek, tehát fluktuációkat visznek be a monetárszférába, amely tovább gyűrűzik a reálszférára, válságokat generálva ott.
3. Az 1. és 2. pontot össze kell kötni: az egyenletes(en bővülő) pénzkibocsátásnak az egyenletes(en javuló) reáljövedelem kiáramlása útján kell megvalósulnia. (És nem például beruházási többlet útján, a vállalkozói szférának nyújtott adókedvezmények útján.)
4. Az 1., 2. és 3. pontban megfogalmazott tézisek egy eladósodott országban is érvényesek. Vagyis egyensúlyjavítás (adósságcsökkentés) hosszú távon az 1., 2., 3. pontban megfogalmazottak teljesülése esetén valósulhat csak meg. A GDP növekedési ütemének megfelelő reáljövedelem emelkedéshez igazodó pénzkibocsátás az előfeltétele az egyensúlyi pályához való közeledésnek, tehát az adósságszolgálat mérséklésének is. Fiskális-restrikciós, életszínvonal csökkentő intézkedésekkel nem lehet az adósságszolgálatot tartósan mérsékelni.
5. Az eddigiekből következik, hogy a megtakarítási-felhalmozási-beruházási ráta megemelése a fogyasztás rovására, a fejlődés meggyorsítása érdekében (beruházás vezérelte növekedés), szintén elhibázott stratégia, amely bumerángként visszaüt: lelassítja a fejlődést, távolít az egyensúlyi pályáról.
6. Hasonlóan hibás stratégia az ún. exportorientált növekedési stratégia. Ez egy eladósodott, tartós külkereskedelmi és fizetési hiánnyal küzdő országra is igaz. Az exportorientált növekedés erőltetése az elavult exportszerkezetet konzerválja, ezért hosszú távon a külkereskedelmi mérleg javulása ellen hat.

Mindebből látható, hogy a magyar gazdaságpolitika elmúlt három évtizedének szinte összes lépését, célkitűzését megkérdőjelezem. Azt állítom, hogy a magyar gazdaságpolitika, és általában a hazai közgazdasági gondolkodás elavult dogmák foglya, és ezért nem képes megtalálni az elhúzódó modernizációs válságból kivezető utat.

Kimondtam egy nagyon fontos dolgot is: itt egy elhúzódó általános modernizációs válságról van szó, vagyis egy társadalom, illetve egy ország politikai, gazdaságpolitikai vezető „elitje” nem képes fölismerni, megragadni a probléma lényegét, és ezért nem képes kifejleszteni és alkalmazni a szükséges válságkezelő terápiát.
A magyar gazdaságpolitika dogmái, téveszméi

„Az öreg tábornokok mindig a múlt háborúira készülnek föl.” Napóleon

1. A tartós egyensúlyi zavarok és eladósodás oka a „túlfogyasztás”. Többet fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk. E dogmából (téveszméből) következnek aztán a periodikus fiskális-restrikciós egyensúlyteremtő csomagok, mindenfajta hosszútávon érzékelhető eredmény nélkül.
2. Beruházás vezérelte és exportvezérelte növekedési pályára van szükség. Ebből következik a „csoportosítsuk át a jövedelmeket a fogyasztás oldaláról a beruházások oldalára” jellegű rögeszme. Első kiadása az 1950-es évekből: ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot! Modernebb kiadása 1995-ből: a Bokros-csomag a vállalkozói oldalra kívánta átcsoportosítani a jövedelmeket. Valamint: szorítsuk vissza a belső felhasználást (főként fogyasztást) az export növekedése kedvéért.
3. A belső tőkefelhalmozás eredménytelensége miatt csak a külföldi tőke képes megoldani a hazai modernizáció problémáját.

Döntő tényező: a technikai fejlődés üteme

Egy ország modernizációjában döntő tényező a technikai fejlődés üteme. Alapvetően attól függ egy állam népének pillanatnyi jóléte, hogy milyen (korszerű) eszközökkel termel. A jólét emelkedésének üteme pedig annak függvénye, hogy milyen gyors a technikai eszközpark megújulásának üteme. Ez az ütem nem függ a megtakarítási-beruházási ráta nagyságától, tehát attól, hogy a GDP hiány százalékát takarítjuk meg, halmozzuk fel, költjük beruházásokra, és hány százalékát fogyasztjuk el. Elvileg természetesen függhet, hiszen ha például a beruházási ráta nulla, akkor nincs technikai fejlődés, de az ilyen irreális feltételezésektől nyugodtan eltekinthetünk.

Itt arról van szó, hogyha egy ország a GDP-jének 20 százalékát ruházza be évente, nem fog semmit sem nyerni azzal, ha ezt megemeli harminc százalékra, a fogyasztás rovására. Sőt, majd látni fogjuk, hogy ez a lépés inkább a modernizáció sikere ellenében fog hatni, tehát lassítani fogja a technikai fejlődés ütemét.

Egy ország pillanatnyi jólétét az adott, történelmileg kialakult technikai színvonal határozza meg. Ezen érdemben nem lehet változtatni tehát, a beruházási ráta erőszakolt megemelésével. Ez legalábbis a történelmi tapasztalat. Viszont e pillanatnyi technikai színvonal annak az eredménye, hogy korábban, egy bizonyos történelmi időszakban milyen volt a technikai fejlődés üteme. Ezt az ütemet alapvetően a rendelkezésre álló humán tényező minősége, fejlődésre való képessége határozza meg.
A humán tényező minősége

„Nem a sok tudás, hanem a lényeg tudása tesz bennünket bölccsé!” Hérakleitosz (Kb. Kr.e. 530-470, Épheszosz)

„Egy nemzetet a kiművelt emberfők száma tesz naggyá.” Széchenyi István

Nem könnyű mérni a humán tényező minőségét. Itt most mi ezt a kérdést abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a humán tényező mennyire fejlődőképes, és e képesség birtokában mennyire tudja generálni a technikai fejlődés ütemét.

Az ember, mint termelési tényező minősége azonos-e tudásának terjedelmével, „általános műveltségével”, vagy inkább az adott, általa gyakorolt szakmában való jártassággal?

Nagyon fontos itt kettéválasztani a közvetlenül termelő embert, tehát a technikai fejlődés vívmányait alkalmazó, befogadó embert, a fejlesztőtől. Az európai középkorban kialakult egy sajátos munkamegosztás a kolostori birtokok, szerzetesi közösségek és a termelő parasztság, valamint falusi iparosok között. Az innovációk a kolostori földeken és műhelyekben születtek, majd innen rajzottak szét a lakosság 90 százalékát kitevő parasztság és falusi iparos réteg körébe.

Ennek mélyebb oka a koraközépkor sajátos anarchiája, hatalmi vákuuma volt, a Római Birodalom bukása (476) után. A szerzetesek mögött nem állt államhatalom, amely eltartotta volna őket, ezért masszív és jól védhető kolostorokat építettek, valamint termelőmunkával kellett foglalkozniuk. Nursiai Szent Benedeknél jelenik majd meg az ora et labora (imádkozz és dolgozz) elv, 540 körül. Először a világtörténelemben egyesül a fizikai és a szellemi munka!

Sehol másutt a világon nem alakulnak ilyen szerencsésen a dolgok a fejlődés szempontjából. A papság Ázsiában és másutt lenézi a kétkezi termelőmunkát, mert a társadalom eltartja őt.

Európában az írni-olvasni tudó szerzetes találja ki az új agrártechnikai eljárásokat, élelmiszeripari technológiákat és berendezéseket, de a kolostori műhelyekben fejlődik igazán a kohászat, a kovácsmesterség, sőt, a katedrálisok korában az építészet is. Az írástudatlan parasztság ezeket az eredményeket veszi át folyamatosan.

Ugyanezt a munkamegosztást látjuk a mai modern világban. Van a lakosság pár százalékát kitevő K+F csoport, a kutatók, fejlesztők, felsőfokon oktatók „kasztja”, és az új eredményeket adaptáló „termelők” kasztja. A két csoport iránt támasztott követelmény nem ugyanaz. A „termelő osztály” (ideértve az állami alkalmazotti réteg nagy részét is) alapvetően az innovációk adaptálásának gyorsaságáért felel. A K+F „osztály” pedig az innovációk születésének gyorsaságáért.

Mennyiben fontos a „termelő osztály” műveltsége? Az európaiak hajlamosak lenézni az amerikaiakat, akik ugye azt se tudják, hogy Magyarország fővárosa Bukarest, vagy Budapest. (Közülünk hányan tudják, hogy mi Ohio, vagy Florida fővárosa?) Mégis az USA jelenleg a világ technikai fejlődésének ütemét leginkább meghatározó hatalom a Földgolyón.

A K+F osztály (kutatók, fejlesztők, egyetemi oktatók) számaránya a világon ma sem nagyobb, mint a középkorban: néhány százalék. A világ lakossága 2008 közepén 6,5 milliárd fő volt, és ebből a K+F osztály létszáma (tehát a világon) kb. tízmillió fő.

Ennek a tízmilliónak viszont több mint a fele az USA-ban található! Éspedig a jobbik, a kreatívabb fele! A brain-drain („agyelszívás”) céliránya továbbra is Észak-Amerika.

A világ űrkutatási és hadiipari kutatási potenciájának közel 80 %-át az Egyesült Államok birtokolja.

Miről is szólt a 2000-ben az Európai Unió legfőbb vezető szerve, az Európai Tanács (az állam-, vagy kormányfők gyűlése) által kiadott Lisszaboni Nyilatkozat? Arról, hogy az Európai Unió vegye át a technológiai vezető szerepet Észak-Amerikától 2010-re. Kedves olvasó, úgy gondolom, hogy a fenti két adat kissé komikussá teszi a Lisszaboni Nyilatkozatot...

A K+F osztállyal szemben támasztott követelmény döntően a kreativitásra, az innovációk teremtésének képességére vonatkozik. Ha van „osztály”, mégpedig kellő számban és minőségben, akkor megfelelő lesz az innovációk termelésének az üteme. De ez még nem azonos a technikai fejlődés ütemével. A „termelő osztály” adaptációs képességén múlik, hogy az innováció termelés potenciálja transzformálódni tud-e technikafejlődési potenciállá. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy egy detroiti autógyári munkás tudja-e hogy Budapest, vagy Bukarest Magyarország fővárosa. Az a lényeg, hogy ez a munkás képes-e a technika legújabb vívmányait azonnal átültetni a gyakorlatba, ami annyit jelent, hogy az új technológiákkal képes-e termelékenyebben termelni.

A magyar társadalom hosszú távú modernizációs kudarca mögött alapvetően éppen eme transzformációs hatásfok alacsony volta húzódik meg. Bármely iskolás gyerek tudja sorolni Nobel-díjasainkat, feltalálóinkat, csak éppen e nemzeti teljesítmény a mai napig nem tudott „materializálódni”, nemzeti jólétté transzformálódni.

Vajon vannak-e ennek mélyebb okai, és ha azokat felismerjük, javítható-e ez az eddig elégtelennek bizonyult transzformációs hatásfok? A válasz igen, de ehhez sutba kell dobni a „főkönyvelői közgazdaságtan” idejétmúlt tartozik-követel logikáját.
A pénzellátás egyenletes növekedésének primátusa

A monetarista elméletet mennyiségi pénzelméletnek is nevezik, mert alapvető kiinduló pontja az, hogy az állam egyetlen módon szabályozhatja a gazdaságot: a pénzellátás egyenletes növelése útján. A pénzkibocsátás üteme igazodjon a reálgazdaság bővülésének (GDP) üteméhez, ne lépje túl azt, de ne is maradjon el attól. Hogy mennyi az optimális pénzmennyiség, azt a „hiányzó egyenlet probléma” fogalmazza meg. Hét ismeretlenünk van, de csak hat egyenletünk. A hetedik egyenlet helyes megadása a probléma megoldásának kulcsa.

Az előző fejezetben már volt róla szó, hogy Milton Friedman (1912-2006) Nobel-díjas közgazda (1976) szerint minden modernkori válságot a pénzellátás egyenletességének megzavarása idézte elő, így az 1929-33-as nagy válságot is.

Látni fogjuk, hogy hat évtizeddel később hasonló folyamatokat látunk majd a magyar gazdaságban, az ún. Bokros-Surányi csomag kapcsán.

A monetáris rendszerbe vitt fluktuációk tehát a reálgazdaságra átgyűrűzve, ott válságot generálnak. Miért gondoljuk, hogy a magyar gazdaság kivétel ez alól?

Hogy ezt elkerüljük, az államnak mindig, mindenkor ügyelnie kell a reálgazdaság bővülésének (alakulásának) megfelelő ütemű pénzkibocsátásra. Ettől semmilyen cél érdekében nem szabad eltérni! Nem szabad például hitelexpanziót indítani azért, hogy fokozzuk a gazdasági növekedés ütemét (akkor sem, ha ezt túl alacsonynak tartjuk éppen), hogy csökkentsük a munkanélküliséget, stb.

Ennek az ellenkezője is igaz: az esetenként felmerülő egyensúlyi zavarok kezelésére nem szabad kapkodásszerűen monetáris restrikciót alkalmazni, mert ez is válságot eredményez. Jó példa volt erre a Bokros-Surányi csomag. 1994-ben, a csomag meghirdetése előtt még nem volt válság. 1996-ban, egy évvel a csomag beindítása után már súlyos válság volt. Ezt a makromutatók alakulása jól bizonyítja. 1994-ben, négyévi csökkenés után megállt a gazdasági hanyatlás, a GDP már 3,1 %-kal nőtt. Az export bővülése pedig egyenesen robbanásszerű: 16,6 % 1994-ben.

Tulajdonképpen elkezdődik egy Jánossy-féle helyreállítási periódus. Jánossy Ferenc magyar közgazda fogalmazza meg a helyreállítási periódusok elméletét 1966-ban írt művében6. Ennek lényege, hogy minden válság, katasztrófa, háború, stb. után a gazdaság törvényszerűen túljut a mélyponton, és megindul a kilábalás. A társadalom mozgósítja rövidtávú tartalékait, a gazdaság meredek növekedésbe kezd, és ez a helyreállítási periódus addig tart, amíg a gazdaság el nem éri a zavarás előtti meghosszabbított trendvonalat.

A magyar gazdaság is túl volt a rendszerváltás után nagy megrázkódtatáson, a spontán, anarchikus leépülési folyamaton, kezdett magához térni, regenerálódni, amit a bejövő külföldi tőke is elősegített. 1994-ben tehát megoldódni látszott a krízis, ám 1995-ben ezt akasztotta meg a március 12-én meghirdetett Bokros-Surányi csomag.

1995-ben a GDP növekedése gyakorlatilag megállt, az exportdinamika megtört (8,3 %-ra csökkent, az előző évi 16,6 %-ról), hatalmas csődhullám indult el a hazai kis-és középvállalati szférában. Ezt némileg ellensúlyozta a bejövő külföldi tőke, ezért nem csökkent a GDP, csak stagnált. Az ábrából kivehető, hogy a Bokros-Surányi csomag három évvel eltolta a Jánossy-féle helyreállítási periódus kibontakozását.

Az 1994. évi 18,8 %-os infláció tíz százalékponttal megugrott és 28 %-ra nőtt, miközben emelkedett a munkanélküliség aránya is. A kényszerű jegybanki kamatemelés miatt egyetlen év alatt 160 milliárd (akkori) forinttal romlott az államháztartás egyenlege. Holott éppen e mutató javítása lett volna a csomag meghirdetett célja. Kijelenthetjük, hogy 1994-ben még nem volt válság, 1996-ban már az volt.

1996 februárjában Horn Gyula miniszterelnök kénytelen volt meneszteni Bokros Lajos pénzügyminisztert, de nem lehetett bevallani a csomag csődjét, ezért elkezdődött a tudatos mítoszgyártás: a Bokros-csomag mentette meg az országot, a gazdaságot. Vajon mitől?

Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája c. művében (Akadémiai Kiadó, 2004) úgy fogalmaz, hogy a Bokros-csomag gőzkalapácsa feltörte a diót. Péppé is zúzta…

A pénzstabilitás primátusa

A pénzellátás egyenletes növelése a GDP növekedésének megfelelő ütemben szorosan kapcsolódik a pénzstabilitás kérdéséhez. A nyugati közgazdasági szakirodalomban, a gazdaságpolitikában és a közgazdasági gondolkodásban egyértelmű már legalább két évtizede a pénzstabilitás primátusának minden más szempontot maga mögé utasító felfogása. Ez csak a hazai közgazdasági gondolkodásba nem tudott még átszivárogni. Sajnos.

A legutóbbi három évtized legfontosabb tapasztalata az, hogy csak akkor marad tartós bármilyen eredmény a növekedés, az egyensúly, vagy a munkahelyteremtés terén, ha közben eredményes az infláció elleni harc is. És ennek az ellenkezője is igaz: bármilyen eredmény a növekedés, a munkanélküliség csökkentése, az egyensúlyteremtés terén csak csalóka, rövidtávú, átmeneti eredménynek bizonyul, ha magas inflációval párosul, és hamarosan semmivé foszlanak a többnyire nagy társadalmi áldozatok árán elért eredmények.

A pénzstabilitás megteremtése, tehát az infláció letörése ugyanakkor úgy lendíti az egyensúlyi pálya irányába a gazdaságot, hogy közben nem romlik, hanem javul az életszínvonal.

Nézzük ezt meg hogyan ment végbe Nagy-Britanniában, a Thatcher-korszakban7!

A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában, az előző év százalékában:

Év fogyasztói árak % órabér % reálbér %

1973-82 14,7 15,8 1,1

1983 4,6 9,8 4,4

1984 5,0 8,7 3,7

1985 6,1 9,1 3,0

1986 3,4 7,6 4,2

1987 4,2 8,1 3,9

Forrás: Sindney Pollard: The development of the British Economy, 1914-1990. (Fourth edition.) Chapman and Hall. London, 1996.

Ne feledjük el, hogy a válságból való kilábalás évei ezek, és mégsem restrikciós csomagot látunk terápiaként, hanem életszínvonal emelkedést.

Hát ezért nincs értelme a megszorító intézkedéseknek. A kitörés útját egész más irányban kellene kezdeni.

Tehát az egyensúlyteremtés, a növekedés, a munkanélküliség csökkentése nem mond ellent az infláció elleni küzdelem követelményének, ellenkezőleg, föltételezi azt. És mindezen célok együttes megvalósítása egyben az életszínvonal emelkedését eredményezi! Tehát nem megszorítások vezetnek eredményre a növekedés, az egyensúlyteremtés, a munkanélküliség és az infláció csökkentése terén, hanem ellenkezőleg: közben javul az életszínvonal normális gazdaságpolitika esetén. Éppen azért, mert az infláció csökkentése egyszerre stabilizálja a gazdaságot és az életszínvonalat (reálbért és reálnyugdíjat).

A reáljövedelem egyenletes emelkedésének fontossága

Hogyan valósuljon meg a reálgazdaság pénzzel való egyenletes ellátása, mint a harmonikus, egyensúlyi pályán történő gazdasági növekedés előfeltétele? Nos, a reáljövedelmek megfelelő ütemű (a GDP növekedésének megfelelő ütemű) növelése útján!

Mondhatná bárki, hogy egy eladósodott országban a GDP növekményét inkább az adósságállomány csökkentésére, illetve a beruházások növelésére kellene fordítani. Vegyük észre, hogy mindkét szempont azonos a „ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot” logikával!

Ha az életszínvonal (szinten tartásának, vagy akár emelkedésének) rovására akarunk adósságot csökkenteni, akkor megsértjük a reálgazdaság egyenletes pénzellátása követelményét, ami bumerángként fog visszaütni. Románia ezt az utat járta az 1980-as években, a Ceausescu korszak utolsó évtizedében. Példátlan nyomor volt az ára annak, hogy az ország csökkentette adósságállományát. Ez természetesen kihatott az általános gazdasági fejlődésre, vagyis a technikai fejlődés színvonalára is, mégpedig negatívan.

De ehhez hasonló hatású volt a Horn-kormány (1994-98) adósságcsökkentő stratégiája privatizációs bevételekből, vagyis egy nagyarányú nemzeti vagyonvesztés árán. Az 1994. évi 31 milliárd dollárnyi devizaadósságot sikerült csökkenteni 22 milliárd dollárra, hogy aztán ez az eredmény semmivé váljon egy-két éven belül, de nem a következő kormány(ok) felelőtlensége miatt, hanem amiatt, hogy nem maradt elegendő termelővagyon (működő tőke) magyar kézen. Különösen elhibázott volt e téren a viszonylag korszerű élelmiszeripari kapacitások szabályos elkótyavetyélése, a termelés – feldolgozás – forgalmazás integrációs láncolatának darabokra szakítása. A magyar élelmiszergazdaság a mai napig nem heverte ki az így okozott kárt!

A fogyasztás rovására (a hazai gazdaság pénzellátásának rovására!) végrehajtott adósságcsökkentés monetáris rángatózást visz a gazdaságba, ami aztán a reálgazdaságban válságként csapódik le.

Ebből a szempontból mindegy, hogy beruházások növelésére, vagy az adósságszolgálat csökkentésére fordítjuk a fogyasztás oldalán eszközölt megtakarítást, az eredmény ugyanaz: fluktuáció, előbb a monetárszférában, majd a reálszférában. A vásárlóerő szűkülése, tehát a belső piacszűkülés azonnal érezteti hatását a gazdaságban (vállalkozói szférában): csökken a profit, ebből következően a beruházási-fejlesztési forrás is! Ami ennél is fontosabb: minden ilyen szűkítésnek előbb-utóbb likviditási zavarok lesznek a következményei, vagyis megjelenik a körbetartozás öngerjesztő mechanizmusa.

A megoldás a GDP növekedési ütemének megfelelő pénzkibocsátás, mégpedig a fogyasztás szféráján, tehát a reálbér növekedésen keresztül.

Az egy főre jutó GDP terén 2007-ben az Európai Unió 27 tagállamának 62-63 %-át értük el. Az egy főre jutó reálbérek terén viszont csak a 41 százalékát. Ebből következik, hogy nem igaz az, az állítás, miszerint a magyar jobban él, mint amennyit dolgozik, többet fogyaszt, mint amit megtermel. A magyar munkavállaló ma a teljesítményéhez képest alulfogyaszt. Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy nálunk nagyon rossz az eltartott/munkavállaló arány: a lakosság 57 %-a dolgozik. Ezzel a harmadik legrosszabb mutatót produkáljuk az Európai Unióban. Ezt a tényt figyelembe véve is leszögezhetjük, hogy nincs szó „túlfogyasztásról”, és az egyensúlyi zavarok oka nem az „osztogató kormányok” felelőtlenségében rejlik.
Bérinfláció, bérkiáramlás generálta egyensúlytalanság

Az Orbán-kormány több lépcsőben jelentős minimálbér emelést hajtott végre 1999-2001-ben, 19 600 Ft-ról 50 000 Ft-ra növelve a minimálbért. Ugyancsak végrehajtottak egy jelentős köztisztviselői béremelést is.

Ezután következett a Medgyessy-kormány 2002. szeptemberi 50 %-os közalkalmazotti béremelése, amely több mint 800 ezer munkavállalót érintett. A magyar gazdaságtörténet legnagyobb egyszeri, tömeges munkabér emeléséről van szó!

Orbán Viktor kormánya közben az inflációt az 1997. évi 18,8 %-ról 9,8 %-ra szorította le 2001 végére, majd Medgyessy Péter kormánya tovább csökkentette 4 %-ra, 2004 végére. Bebizonyosodott, hogy Magyarországon nincs bérinfláció. A bérinfláció létét ma már egyre több nyugati közgazda tagadja. A modern, globalizált világban a termelő, és még inkább a kereskedő a termékvolumen változtatásával reagál a piac (kereslet-kínálat) változására, és nem az árral. Ezért ha egy országban megnő a bérszínvonal, ott nem az árak mennek föl, hanem az eladási volumen. Ez a bérinfláció egyik fajtájára, a kereslet húzta inflációra vonatkozik.

Van egy másik oldala is a bérinflációnak: a költségtolta infláció. Az emelkedő bérköltség az árak emelésére kényszeríti a termelőt, kereskedőt. Valójában ez sem működik, mert a kiélezett piaci verseny döntően az árverseny területén valósul meg, vagyis a megnövekedett bérköltséget ajánlatos a termelőnek, a kereskedőnek lenyelnie, technikai fejlesztéssel kompenzálnia, ha versenyben akar maradni.

Egyébként a magas bérszínvonal technikai fejlesztést kikényszerítő hatása jól érzékelhető az USA és a skandináv országok gazdaságában, hosszú távon.

Az Orbán-kormány alatt (1998-2002) az államadósság részaránya a GDP-ben folyamatosan csökkent, az 1997. évi 64 %-ról lement 2001 végére 53,1 %-ra. Hozzá kell tenni, hogy közben a bruttó adósságállomány tovább nőtt, és elérte 2001 végén a 7951 milliárd forintot, de közben a GDP növekedési üteme ezt jelentősen meghaladta.

Medgyessy Péter az államháztartás hiányát átvette 2002-ben 9,2 %-kal (2001 vége), és átadta 2004 szeptemberében 5,4 %-kal. Kétségtelen tény, hogy az államadósság GDP-ben való részaránya viszont növekedett 2001-2004 között, mégpedig 53,1 %-ról ment föl 59,3 %-ra, és ennek oka a külkereskedelmi mérleg drámai romlása volt 2003-ban, de 2004-ben már javult ez a mérleg. Tehát 2002-2004 között az egyensúly sem romlott vészesen a jelentős mértékű béremelések ellenére sem, a helyzet még kezelhető volt.

Valójában az egyensúlyi pályáról való letérés a Gyurcsány-kormány alatt, 2005-tel kezdődően ment végbe, drámai gyorsasággal, és ennek már semmi köze a korábbi béremelésekhez. Irreális állami szerepvállalás a gazdaságban, megalapozatlan autópálya-és metróépítési program, indokolhatatlan árszínvonalon (korrupció!), a gazdaságnak nyújtott állami támogatás példátlan növekedése (2006-ban 1600 milliárd forint, vagyis hatmilliárd euro) az okai az egyensúly borulásának.

Tehát nem igaz Gyurcsány Ferenc állítása, miszerint az adósságnövekmény a „mi zsebünkben cincog”, bér-és nyugdíjkifizetések formájában. Ez a multik és a hazai (nagy)vállalkozók bankszámláit hizlalta.
A Passinetti-paradoxon8

Luigi Ludovico Passinetti (1930-) olasz közgazda mutatott rá arra, hogy a felhalmozási-beruházási ráta erőszakos megemelése a fogyasztás rovására nem juttatja a társadalmat többlet fejlesztési forráshoz. Ugyanis amit nyer ilyenkor a vállalkozói szféra a beruházási források terén, azt el is veszti a piaci oldalon történő profitvesztés formájában.

Amennyivel csökkentjük a fogyasztást (reálbéreket, reálnyugdíjat), összességében annyival kevesebb árut tudunk értékesíteni a piacon, így ennyivel csökken a bruttó profit. Márpedig az amortizáción (értékcsökkenési leíráson) kívül a profit a tőke másik fejlesztési forrása.

Mármost mi a jobb a társadalom (a társadalmi béke és jólét) szempontjából: ha leszorítjuk a reáljövedelmeket (az életszínvonalat) és ezáltal jutunk több beruházási forráshoz (a pénz közvetlenül a vállalkozókhoz jut), vagy ha hagyjuk kiáramolni és forogni a forgalom és a fogyasztás szférájában, így juttatva többletprofithoz, és ezáltal többlet fejlesztési forráshoz (!) a termelői-vállalkozó szférát? Aligha kétséges a válasz.

Nagyjából választ kapunk arra a történelmi kérdésre is, hogy miért a szocialista rendszerek buktak el, holott ők erőltették a beruházásokat a fogyasztás rovására, hogy meggyorsítsák a fejlődést.
A harmonikus egyensúlyi növekedés feltételei

Foglaljuk össze az eddig leírtakat!

Egy eladósodással, krónikus egyensúlyi zavarokkal, elégtelen teljesítménnyel küszködő ország számára is az életszínvonal lassú, egyenletes, a GDP növekedési ütemének megfelelő emelése az előfeltétele, és egyben célravezető útja a harmonikus növekedésnek, az egyensúlyi pályára állásnak, illetve az azon a pályán történő tartós haladásnak. Ez a mostani világgazdasági krízis idején is igaz. Iszonyú károkat fog okozni az erre válaszul meghirdetett monetáris és fiskális szűkítés a magyar gazdaságban. Valójában ez a szűkítés fogja generálni az igazi válságot. Ez pusztítóbb lehet, mint a Bokros-Surányi csomag által előidézett válság 1995-96-ban!

Az egyenletesen növekvő, fluktuációkat, zavarásokat kerülő pénzkibocsátás döntő fontosságú az egyensúlyi pálya tartós kialakítása terén, és az ilyen kritériumoknak megfelelő pénzkibocsátás legcélszerűbb módja a reáljövedelmek egyenletes, a GDP növekedési üteméhez igazodó emelése.

Ne legyen se rángatózás szerű monetáris expanzió, se hasonló szűkítés, akkor se, ha valamilyen egyensúlyi zavar lép föl. Olyan ez, mint amikor egy autó megcsúszik a jeges úton, és nem a fékre lépünk, hanem finoman manőverezni kezdünk. A restrikciós fékberántás, a gazdaság blokkolása súlyos karambolt okoz, jó példa volt erre a Bokros-Surányi csomag 1995-ben.

Az eladósodottság ténye sem indokolja a fogyasztás (reáljövedelmek) visszafogását, a GDP növekedési ütemétől való eltérítését. Alapvetően téves logika a bérek, a fogyasztás rovására adósságtörlesztést végrehajtani, mert megzavarja a harmonikus egyensúlyi növekedés pályáját, zavarokat idéz elő a reálgazdaságban, rontva annak teljesítményét.

Most az adósságszolgálat direkt úton való csökkentésének, tehát tárgyalások útján az adósságteher enyhítésének kérdésével nem foglalkozom, de ne rejtem véka alá véleményemet: egy felelős kormánynak igenis föl kell vetnie a hitelezők felé ezt a kérdést, nem szabad tőle megijedni. Az 1980-as, 90-es években több mint hetven ország kért és kapott könnyítést adósságterhei terén, és ez nem volt semmilyen kedvezőtlen hatással sem a gazdaságra, sem az illető országok hitelképességére nézve.

Most nézzük azt az esetet, amilyen hazánké, vagyis egy ország „fizet, mint a katonatiszt”! Érdemes-e a reálbérszínvonal rovására törleszteni? A válasz határozott nem! Mindegy, hogy a gazdaság pénzellátásának zavarása a beruházási ráta erőszakos emelése, vagy az adósságszolgálat mértékének (ugyancsak erőszakos!) fokozása miatt történik, az eredmény ugyanaz: fluktuáció jelenik meg a monetáris szférában, ami a reálszférára átgyűrűzve ott válságjelenségeket (tönkremenés, munkahelyek megszűnése) produkál. Romlik a gazdaság hatékonysága, jövedelemtermelő képessége, éppenséggel romlik adósságteher viselő (és törlesztő!) képessége is!

Hazánk külső, devizalapú adósságállománya 2008 közepén nem egészen 5000 milliárd forint. Ennek kamatlába átlagosan négy százalék.

A belső, forintalapú adósságállomány ennél sokkal nagyobb: 12 000 milliárd forint. Ráadásul ennek kamatlába is jóval magasabb: 10 %. Ez a 12 000 milliárd forint államadósságot jelent, jelentős részben magyar állampolgárok, illetve bankok felé. Ha úgy tetszik, ez „az országban marad”. 1995 óta a jegybanki törvény nem teszi lehetővé, hogy a kormány a Nemzeti Banktól vegyen föl hitelt, de régebbi eredetű jegybanki adósságállománya sem csekély. 1995 óta értékpapírpiacon veszi föl a kormány az éppen aktuális hiteleket, tehát például kötvénykibocsátás útján. Ez viszont igen drága hitelforrás. Most viszont ez kimerült, nem veszik a magyar állami értékpapírokat, ezért kellett az IMF-hez fordulnunk.

Az 5000 milliárd forintnyi külső, devizalapú adósság utáni szolgálat (kamat és törlesztő részlet) az, ami távozik ténylegesen az országból. Négy százalékkal számolva ennek az 5000 milliárd forintnak az éves kamatterhe tehát 200 milliárd forint. Az állami költségvetés 2007-ben 13 600 milliárd forint volt, vagyis a külföldi devizaalapú hitelek utáni kamattörlesztés ennek a 14,8 százaléka.

Ha a GDP növekedési ütem 2 %, akkor a reálbér-és reálnyugdíj színvonal növekedési ütemének is 2 % körülinek kell lennie. Nem érdemes lejjebb csökkenteni, hogy gyorsítsuk az adósságtörlesztés ütemét.

És azért sem érdemes csökkenteni, hogy növeljük a beruházási rátát. Mindkét esetben ugyanis sérül az egyenletes pénzellátás kritériuma, fluktuációt viszünk be a monetáris szférába, ami tovagyűrűzik a reálszférára, ott zavarokat generálva. Ez a zavar viszont csökkenti a reálgazdaság teljesítményét, rontja teljesítőképességét. Ennek visszahatása a monetáris szféra egyensúlyi helyzetének borulása.

A jövedelmek átszivattyúzása a fogyasztás oldaláról a beruházási oldalra valójában a megtakarítási ráta megemelését jelenti, és így idéz elő a piac oldalán monetáris szűkítést: ennyivel kevesebb lesz a fizetőképes kereslet a fogyasztási cikkek piacán.

Igen, de ennyivel megnő a beruházási javak iránti kereslet – mondhatja erre bárki. Csakhogy a beruházási javak piacának bővülése nem azonos a végső fogyasztási javak piacának bővülésével. A termelő berendezések eladásából származó jövedelem hosszú távon csak az e berendezések által termelt fogyasztási cikkek végső érkékesítése révén realizálódik ugyanis. Vagyis a végső fogyasztás bővülése elengedhetetlen feltétele a gazdasági normális működésének, fejlődésének. Egy eladósodott országban is!

Serkentsük-e a növekedést?

Például hangzatos „tervekkel” (lásd: Széchenyi terv!), adó-és járulékcsökkentéssel, a vállalati szféra állami támogatásával, stb. Nos, erre nincs szükség, sőt, kifejezetten káros.

Ha biztosítjuk a pénzstabilitást, a reálgazdaság egyenletes pénzellátását, mégpedig a reáljövedelmek megfelelő ütemű emelkedése révén, akkor a gazdaság egyensúlyi növekedés-fejlődési pályára kerül. Ennek fontos eleme a gazdasági makroszerkezet váltás beindulása (modernizáció makroszinten), és a mikroszintű (vállalati szintű) hasonló modernizáció: folyamatos termékszerkezet váltás + technológia váltás a vállalatoknál, vállalkozóknál.

Persze szeretnénk mi is a kelta tigrishez hasonlóan pannon pumaként szárnyalni, vagyis utolérni a nálunk fejlettebb országokat, és ehhez jó lenne gyorsabban növekedni. Mit tegyünk ezért?

Semmit! Egy alacsonyabb bázisról induló ország mindenképpen magasabb növekedési ütemet fog produkálni, egészen az utolérésig, mint a fejlettebbek, ha normális egyensúlyi fejlődési pályára (harmonikus növekedési pályára) áll. Önmagától, mindenféle serkentés nélkül!

Nincs szükség tehát mesterséges gyorsításra, monetáris expanzióra, adósság-és járulékcsökkentésre, támogatásra, stb. Sőt, ezek csak kárt okoznak, mert fluktuációkat visznek be a monetáris rendszerbe.

Vegyük észre, hogy például az adó-és járulékcsökkentés monetáris expanziót jelent makroszinten, ami szintén zavart fog okozni a reálgazdaságban, mesterséges, átmeneti konjunktúrát generál, amit törvényszerűen fog követni egy hullámvölgy, vagyis ciklikussá tettük a gazdaság működését. Holott ezt kellene elkerülni a sikeres modernizáció kedvéért!

Adó-és járulékteher

Ha egy országban történelmileg magas adó-és járulékszint alakult ki, mint Magyarországon, akkor még nem biztos, hogy e szint csökkentése a célravezető eljárás. Általában ilyenkor a rosszul működő, alacsony hatékonyságú gazdaság teljesítményét kompenzálja valamennyire a magas adó-és járulékszint, tehát nem engedi meg jelentős rétegek végső leszakadását. Képzeljük el, hogy Magyarországon ma mekkora lenne a nyomor mérete és szintje, ha nem lenne ilyen magas az adó-és járulékszint! Nem egymillió ember nyomorogna, hanem hárommillió!

Kérdés, hogy a gazdasági helyzet javulása után, közben érdemes-e az újraelosztás mértékén módosítani? Úgy gondolom, hogy inkább az ellátórendszerek (oktatásügy, egészségügy, szociális ellátás) szintjén és hatékonyságán kellene javítani. Ez a skandináv modell.

Más országok, például Szlovákia inkább az adó-és járulékterheket mérsékelték a gazdasági helyzet javulása függvényében. Hangsúlyozom: nem előtte, hanem ahogy ezt a javuló gazdaság lehetővé tette!

Azt azonban le kell szögezni, hogy nem a magas adó-és járulékteher az oka egy gazdaság elégtelen teljesítményének, hanem a gazdaságon belül működő rossz mechanizmusok. Adót és járulékot egy már javuló, prosperáló gazdaságban lehet és szabad csökkenteni. Egy vergődő gazdaságban nem lehet és nem szabad, mert csak szociális katasztrófához vezet.

reply this topic

According to my own investigation, thousands of people in the world receive the loans at good banks. Therefore, there's a good possibility to receive a term loan in all countries.

növekedés

Tisztelt Gazdag László úr,
Az elmúlt hónapokban rengeteget olvasom publicisztikáit és könyveit. Nagyon fantasztikusak és végre tiszta képet kapok, hogy mi miért történik a gazdaságban. Ön már említette, hogy az adócsökkentés, hangzatos programok (Széchényi terv) nem megoldás a problémánkra. Ebből az következik, hogy a Fidesz jelenlegi gazdaságpolitikája is később az egyensúly felborulásához vezet? Megint megszorításokra lesz majd szükség? Véleményem szerint a magyar társadalom a végkimerülés határára jutott. Az új Orbán kormány gazdaságpolitikájában szerepelnek olyan energiahatékonysági tervek, amelyek csökkenthetnék a 30 éve megoldatlan energiakérdést. Ha csökkenne az energiabehozatal és ezáltal az import maga, az nem járna mélyszerkezeti változással?
Várom válaszát
Tisztelettel egy egyetemista

kétely

Gazda Úr!
Növekvő kételyeim ellenére majdnem végig olvastam terjedelmes írását. A Jánossy féle "helyreállítási periódus"-ra való utalása méginkább fokozta a várakozásomat a végkövetkeztetése iránt. Nem gondoltam volna, hogy a nagy elméleti alapvetés ekkora posványba fulladjon, amint a magyar terepre rátér. Felületességét ami a tények és körülmények mérlegelését illetően megmutatkozik, nagyon jól pédázza egy sima százalékszámítás. Íme:
"Négy százalékkal számolva ennek az 5000 milliárd forintnak az éves kamatterhe tehát 200 milliárd forint. Az állami költségvetés 2007-ben 13 600 milliárd forint volt, vagyis a külföldi devizaalapú hitelek utáni kamattörlesztés ennek a 14,8 százaléka."

Leírjam? Ne írjam? Olyan megalázó önnel szemben, de mégis, a 200Md Ft a 13 600 nak nem 14,8%-a, hamen csak 1,47%-a. (még a kerekítés sem stimmel!)
Mivel minden következtetésének logikáját nem voltam képes követni, gyakran hagyatkoztam arra, hogy elhiszem, az író biztosan jól átgondolta. Nos ezt verte keresztbe ez a felületeség, vagy amire nem szívesen gondolok, az előre legyártott koncepció mindenképpen való igazolásának tudós emberhez méltatlan, de manapság egyre gyakoribb szándéka.
Ha a hiba jelentéktelenségére próbálna bárki rávilágítani, ne fáradjon, a lényeg nem abban van.

Gondolatok

Tisztelt Gazdag László!
Én nyugdíjas munkás vagyok. Nagyon sok ismeretet szereztem az Ön írásából, és nagyon tanulságosnak tartom.
Kételyeim azért vannak.
K+F
A technika mai fejletsége mellet semmi jelentősége nincs a munkás tudásának.
A robotok, a munka magas szintű szervezettsége lehetővé tette, hogy a betanított munkások nagyon magas szintű termelő tevékenységet folytassanak.
A technikai fejlődést ütemét K+F osztály fejletségi szintje határozza meg. Sajnos Magyar országon a kutatás és fejlesztés meghalt.
Rendszerváltás
Az ország gondjait nem a rendszerváltás után folytatott jó vagy rossz közgazdasági elméletek síkján meghozott döntések okozták. Ezek másodlagosak és lényegesen nem befolyásolták a mai helyzetet. Sokkal nagyobb gondnak tartom az állami vagyon elherdálását. Nem hiszem, hogy közgazdasági elméletekkel ezt meg lehet magyarázni. A felvett hatalmas hiteleket sem.
Az okokat a vezető elit hiányában látom. Hogy miért nem demokratikus a választás és miért nem elit az elit úgy gondolom az egy másik történet.
Mindig úgy gondoltam, hogy Marxnak igaza van.

Üdvözlettel: egy proletár

"Egy kis nyugalmat, kívánok én..."

Tisztelt Gazdag László!

Akik ismernek, meglepődnének, amit írok: Rettentően izgalmas írás! Könnyű olvasni. Érthető nyelven íródott, logikus és számomra ezért meggyőző! Nem találtam nyomát politikai elkötelezettségnek, bár egy igazi tudomány művelőinél nincs is helye!
A problémám, a következő. Igazi tudomány a közgazdaságtan? Mert jó lenne, ha az lenne!
Akkor, csak be kellene helyettesíteni a problémák sokaságát, az Ön "megoldóképletébe"!
Félre ne értsen, nem kételkedem abba, amit leírt, de követve a logikát, az uralkodó kormánynak is van valószínű, egy ilyen dolgozata. Bár, ha ilyen lenne, akkor nem tartanánk itt, ahol tartunk. A baj, csak az, gondolom rengeteg remek írás keletkezett és keletkezik a "világban", de én úgy érzem magam, mint egy kísérleti nyúl. Rajtam gyakorolnak a közgazdászok! Természetesen ÉN alatt, az emberiséget értem, s ha nem sikerül a kísérlet, akkor mindig mi vagyunk a szenvedő alanyok. Nincs valódi kontrolunk Önök felett! Aki annak idején picit gondolkodott, az hamar rájött, hogy Bokros Lajos semmi mást nem csinált, mind a külső adósságunkat viharos gyorsasággal belsővé konvertálta. A gazdasági számokat értem, és ennyi idő után, már látható, hogy mit művelt és mekkora kárt okozott. Most még is arcátlanul, újra osztja az észt. Teheti, mert maximum az Önök tudományágában, rá lehet fogni, hogy szakmai vita zajlik és büntetlenül lehet kísérletezgetni velünk, nincsenek szakmai veszélyek! Egy kémia professzor is kísérletezik, de ha a kísérlet nem sikerül, akkor Őt egy folt formájában nézegethetjük a plafonon. Amit az oktatásról írt, azzal nem teljesen értek egyet! Igen is fontos, hogy mennyire vagyunk „műveltek”! Azt is elismerem, hogy az okos emberekkel nagyon nehéz! Hatalmas gátjai Ők a kísérletezéseknek, ugyanis gondolkodnak! Gondolkodnak és döntenek! Most meg nem gondolkodnak, és úgy döntenek! Figyelik a pártokat, ki mondja a népszerűbbet és oda csapódnak. Politikusaink, mivel már szellemileg elég mélyre vittek bennünket, most meg már kénytelenek leereszkedni a mi színvonalunkra.
Csak érintőlegesen szeretném a politikát ide keverni, de láthatóan nem okosan érvelnek a pártok, nem az Önéhez hasonló elemzésekkel érvelnek, hanem bevetnek 5-6 mondatból álló „puffogtatásokat” és éjjel-nappal az folyik a csapból is! Valójában, kinéznek maguknak egy széles réteget és ígérgetnek! Nem vezetik le a folyamatokat, hanem adó- és járulékcsökkentést
ígérnek, kinéznek egy réteget, akit megfenyegetnek, elvonásokkal sújtják, s ha már nagyon megijedtek, akkor mind megmentők jó részét visszaadják! Bár elég szűken írtam erről, de Ön is nyílván látja, hogy ez az Ő gazdaságpolitikájuk!

Nagyon kíváncsi lennék, egy olyan írására, ahol kielemezné, hogy a „MI” növekedést kívánó, örök hajszába kényszerített globális világunk mennyire valós teljesítmény, és mennyi a szerepe a gazdasági neokolonializmusnak, ill. egy régen használt, de szerintem újra divatba jövő szónak: KIZSÁKMÁNYOLÁS!

Könnyű belátni, hogy mindenki eladni, eladni, és eladni akar! Ez rendbe is van, de ha az egész világ, gazdaságilag egy szintre kerül, akkor ki, kinek fog eladni? Ki, kit fog „kizsákmányolni”? (egyre jobban tetszik ez a szó!)

Egyébként, alapként, Mi kisemberek nagyon kevéssel beérjük. Lakni szeretnénk, pihenni, szórakozni, és ha a rengeteg túlzott pihenésbe megbetegszünk, akkor tisztességes ellátást kérünk, természetesen nem üzleti alapon!!!

S akkor odaállunk az mellé, aki ezt nem csak megígéri, hanem meg is valósítja!
Előre megmondom, ez nagyon kemény kormányt igényelne, hatalmas kontrolt a részünkről!

JUTALÉKOT NEM FIZETÜNK!

619219

Ui: Remek írás! Köszönöm, és kérnénk még hasonlót!

Az idő fogy....

Kedves Gazdag László!

Soros György,elég régen azt mondta,a felvett hiteleket soha nem tudjuk visszafizetni.
Akkor nem értettem,mire is gondol.

Hazánk gazdasága nem tudja előteremteni a hitelekkel járó tartozások fedezetét,ezért
a fizetési kötelezettségünknek újabb és újabb kölcsönök felvételével tudunk csak eleget
tenni. Az adósságspirál így egyre nagyobb lesz,növekedik addig,amíg be nem következik
a teljes összeomlás. ahogy ez Argentínában is megtörtént.
E modellnek az a hátulütője,hogy egyre nagyobb sarcot kell kivetni a lakosságra, ez
minden esetben robbanáshoz vezet.

A Magyar Nemzeti Bank nem rendelkezik a pénzkibocsájtás monopoliumával.A forgalomba levő pénz,idegen bankokból származó kölcsönpénz,amely kamat fejében , forintra átváltva jelenik meg hazánkban.

A közpénzrendszer helyreállításához,hogy a Nemzeti Bankunk saját forintot nyomathasson
és alacsony kamattal adja ki a forgalomba,egyszerű többség szükséges.
Honatyáink fele,plusz egy fő szavazata elég a pénzügyi függetlenségünk helyreállításához.

Ez az alapja annak,hogy leállítsuk az újabb kölcsönök felvételét,azt saját pénzzel pótolva,
hozzáfogjunk lerombolt gazdaságunk helyreállításához.
Az esedékes kölcsönök visszafizetésének a mértékét , az újjáépítés költségeinek figyelembevételével kell meghatározni.

Érvelni lehet a tárgyalásokon ,a rendkívülien nagy kárt okozó,tudatos pénzpolitikára hivatkozva, amely durván megsértette az ország függetlenségét,diktátumokkal egy olyan áldemokratikus rendszert kényszerített népünkre, az össze vissza hazudozó politikusaival,
amelyet egyetlen egy nyugati ország lakossága sem fogadott volna el.

A lista hosszú,nem folytatom. Igen,teljesen igaza van,amikor az átütemezés szükségességéről beszél.

Kérdés az,hogy Viktorunk meddig akar várni. A helyében én adnék az Uraknak egy
időpontot a távozásig. Ha képtelenek felfogni mit is műveltek hazánkkal,az ellenzéknek
kell felállni,otthagyva a cirkuszt , bohócaival.

Mi a többség , támogatnánk Őket, ez nem kérdés.
A sorok írója 65 éves lakatos,a rendszerváltáskor újjá alakult Központi Munkástanács
tagjaként,jogom van számon kérni az akkori ígéreteket,amelyek miatt ellehetetlenítettek
bennünket….arra figyelmeztettek ,ez az ország a szocializmus után, nem élne túl még egy kísérletet….
Üdvözlettel pinjozs44@c2.hu

Tartalom átvétel