Exrendőrök élettörténetei: Teplán Tibor

  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.

Zsaruk voltak, belül ma is azok. Mégis máshol keresik a kenyerüket. Elhagyták a rendőrséget. Ennek oka van, erről mesélnek. A portré róluk szól. Most éppen Teplán Tiborról, aki tudta, kik követték el tíz évvel ezelőtt az Aranykéz utcai robbantást, de a főnökei hátba támadták, bíróság elé állították, és a bíróság hat év után hiába helyezte vissza rendőrségi állományba, inkább a nyugdíjat választotta.

Életút
Szó sem lehetett arról, hogy ne valamilyen egyenruhába bújjon majd felnőtt fejjel. Kőszegen nőtt fel határőrök, katonák és rendőrök között, naná, hogy a 60-as években az egyenruha a kissrác álmainak állandó tárgya. Előtte azonban biztosra megy: Budapesten elvégzi a Vendéglátó-ipari Szakmunkásképző Iskolát, és mint szakács bizonyítja: a vendéglátáshoz is van érzéke.

A katonaság azonban megszakítja az ígéretes pályát, és 1984. március 1-jén beteljesedik a gyermekkori álom. E naptól ugyanis a Belügyminisztérium Forradalmi Rendőri Ezred (BM FRE) járőreként vigyáz a rendre. Megtapasztalja azt is, milyen egy Népstadionban rendezett kettős rangadó utáni hangulat a Verseny utca környékén, és hogyan kell tömeget oszlatni. Három év után majdhogynem szupertitkos állományba kerül, a BM követségbiztosítási szolgálatának tagjaként a külképviseletek objektumait védelmezi a külső és belső ellenségtől.

Amikor 1989-ben politikailag fejre áll a világ Magyarországon, őt sem kíméli a változás, immár a VI–VII. kerületi rendőrkapitányság gépkocsizó járőre, majd bűnügyi vizsgálója. Öt évet húz le a kerületben, valamit biztosan jól csinál, mert 1993-ban visszautasíthatatlan ajánlatot kap: a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik elit egységébe hívják. Igent mond a rablási alosztály vezetőjének, és ezután nyomozóként lép be nap mint nap a BRFK Deák téri épületének kapuján.

A sötét fellegek anélkül gyülekeznek a feje felett, hogy tudna róla. Előtte azért még tábornokot „csinál” Bökönyi Istvánból, a különleges szolgálat vezetőjéből. Rossz címre küldi a fekete ruhásokat, erre Bökönyi lemond, majd később a büntetés-végrehajtás parancsnokaként tábornokká léptetik elő.

A fordulat éve 1998. Teplán ekkor már a BRFK Szervezett Bűnözés Elleni Főosztály Kábítószer-bűnözés Elleni Osztályának tagja. Az év július 2-án az Aranykéz utcában négy civil áldozatot követelő pokolgépes merényletben meggyilkolják Boros Tamást. Aztán bő egy év múlva egy arab vállalkozó gépkocsija alatt kézigránát robban a fővárosi Nagy Lajos király útján. Teplán nem sokkal korábban a helyszín közelében jár, két nap múlva már a rácsok mögött találja magát mint a merénylet felbujtója, és kilencven nap előzetes letartóztatás után kerül csak szabadlábra. Hat év pokol után a bíróság felmenti. Hogy mi köze az Aranykéz utcának az 1999. október 16-án végrehajtott kézigránátos robbantáshoz, Teplán Tibor meghurcoltatásához és ahhoz, hogy ma már civil, nos, ez az egykori zsaru történetének a lényege.

– A két napot látszólag csak a robbantások ténye köt össze, mégis megváltoztatták az életét. Mit megváltoztatták, a földbe döngölték. Gyűlöli ezeket a napokat?
– Nem a napok számítanak, illetve számítottak, mert ma már az egész történet és a rendőrség úgy, ahogy van, nem érdekel. Sokkal inkább azok az évek, amelyek megelőzték az Aranykéz utcai merényletet és azt a bizonyos Nagy Lajos király úti kézigránát-robbantást. Ha pedig még most is fontos lenne, azt kérdezném: kinek az útjában álltam? Kinek volt fontos, hogy eltakarítson? Kívülálló talán el sem hiszi, magamban lerendeztem a dolgot, és egy lépést sem teszek azért, hogy megtudjam, ki az az ember, vagy kik azok az emberek.

– De tudja?
– Maradjunk annyiban: sejtéseim vannak. Akik ismernek, tudják, világéletemben olyan ember voltam, aki oda igyekszik, ahonnan mások menekülnek. Ezért lettem zsaru.

– Akkor kezdjük a sztorit az elején. Miért is lett rendőr?
– Valamiféle segíteni akarás szorult belém. Az persze véletlen, hogy egyenruhásként a FRE lett az első szolgálati helyem. Ma már mosolygunk a forradalmi ezred kifejezésen, de akkor olyan időket éltünk. Így hívták, és kész. Az biztos, hogy a szakmát ott meg lehetett tanulni. Nemcsak azért, mert szakfeladat volt bőven, hanem mert volt kitől tanulni. Olyan generáció állt felettünk, amely értett ahhoz, amit csinált, és a tudását is képes volt átadni. Akkor még létezett ilyen. Milyen megátalkodott dolog ma arról beszélni, hogy akkor tanultam meg, mi az, hogy rendőrség, mi az, hogy tisztességes intézkedés, mi az, hogy emberséges bánásmód. Hihető ez ma már? Pedig így volt. Na, jó, a csibészség elsajátításához is volt „tananyag”, de a legfontosabb a szakmai tisztesség volt. Mondom: akkor még.

– Hogyan állt az ezred a politikával? Mégiscsak a peresztrojka és a glasznoszty évei előtt vagyunk.
– Mi ott lenn semmilyen politikai nyomást nem érzékeltünk. De voltak olyan feladatok, mint például egy jó kis tömegoszlatás, amelyeknek a megoldására ma semmiképpen sem vagyok büszke, de le sem tagadom. Ez hozzátartozott a feladathoz. Mi közünk volt nekünk a politikához? Kaptunk egy utasítást, és hajrá. Csináltuk. Akkor sem és azután sem foglalkoztam különösebben a politikai széljárással, no jó, akkor erősen egy irányba fújt. És az sem nagyon érdekelt, hogy a főnökeim kinek a fenekét nyalják. Már ha nyalták. A rendőrségi munkát soha nem úgy tekintettem, hogy ez valamiféle hatalom. Sokkal inkább felelősség volt. És ez az. Ha politikai ráhatást éreztem is valaha, akkor a rendszerváltáskor. Akkor szétverték a rendőrséget, méghozzá politikai támogatással. Sok jó szakembert üldöztek el, kit azért, mert Moszkvában tanult, kit azért, mert nem tartozott bele a brancsba. Szétverték az ügynökhálózatot, meg egyébként is megszüntettek mindent, ami szakmai alapon működött, csak azért, mert az a szocializmusban működött. Dilettánsok – politikusok – döntöttek szakmai kérdésekről, és nem volt senki sem, aki az útjukat állta volna. Aztán meg amikor szakmailag építkezni kezdtünk, az akkori tábornokok nem rakták le az alapokat, hanem rögtön a tetőnél kezdték. Nem kis önös érdekek mentén. Ez hiba volt, nagy hiba.

– Így volt ez a Budapesti Rendőr-főkapitányságon is?
– Biztosan. Mondom, mélyebben nem foglalkoztam a parancsnokok lelki életével. A munkám érdekelt mindig is. A VI–VII. kerületi rendőrkapitányságon lettem vizsgáló, voltam ott ügyletes tiszt is, aztán rablási nyomozóvá léptem elő, és a BRFK állományába kerültem. Ez utóbbi volt a legnagyobb kihívás, bizonyítanom kellett. Néztem, hogyan dolgoznak az „öregek”, építettem az információs hálózatomat, miközben a bűnözői réteg egyre „tudatosabb demokrata” lett, és alaposan kihasználta a rendőrség presztízsveszteségét. Szétesett rendőrség, kevés használható jogszabály, a média érdeklődésének a középpontja és sok-sok súlyos balhé, ez jellemezte az akkori állapotokat. Ezekhez sok-sok ellentétes utasítás párosult, de ezek egy része csak bizonytalanság lehetett. Talán. Azért óriási szerencsémre, amikor a BRFK-ra kerültem, éppen újjászervezték a rablási alosztályt. Hangyási Sanyi lett az egység vezetője, három csoport dolgozott, tényleg kiváló csoportvezetőkkel. Mit érdekelt bennünket, hogy Bodrácska János főkapitányt Pályázónak hívták a háta mögött, amikor a jó munkánkért évente négyszer is megjutalmazott bennünket?

(Sok kiváló szakember állítja, mások persze az ellenkezőjét, hogy Bodrácska Jánosból sohasem lett volna főkapitány, ha a rendszerváltás után a Belügyminisztérium nem vezeti be a pályázati rendszert. De lett, mert pályázott, és ezt sokan nem is bocsátották meg neki. A kishitűek sem és azok sem, akik jobb zsarunak tartották magukat nála. Azt meg különösen nem, hogy attól a pillanattól kezdve a gyilkossági és a rablási egység teret veszített, és soha nem került ki onnan felső vezető, ezzel a két egység szinte behozhatatlan szakmai hátrányba került másokkal szemben.)

Volt motiváció. Olyan is előfordult, hogy egész éjjel dolgoztunk, reggel Bodrácska az irodájába rendelt mindannyiunkat, és ott helyben átadta a főkapitányi jutalmat. És kész. Ki foglalkozott azzal, hogy fizetik a túlórát, vagy nem fizetik? Mentünk, mint a megszállottak, éjjel-nappal. Gondolja, érdekelt engem az, hogy azért nem fut a gyilkosságiak és a rablásiak szekere még ennél is jobban, mert Bodrácska vagyonvédelmi vonalról lett első ember, és a sajátjait nyomta előtérbe?

– Egy pillanatra térjünk vissza az alapok hiányára. Miután Pintér Sándor lett az országos főkapitány, és úgy tűnt, kezdi saját képére formálni a rendőrséget, sok magas rangú tisztnek melege lett bizonyos operatív intézkedés miatt. Márpedig abban a munkában, amelyet önök végeztek, szükség volt titkos nyomozásra, titkos információszerzésre, titkos informátorokra. Mertek ezekkel a lehetőségekkel élni? Már csak azért, mert sohasem lehetett tudni, hová érnek el a szálak, kinek az érdekeit sérthetik bizonyos titkos úton beszerzett információk.
– Ha azt mondom, hogy a törvényi szabályozás hiányos volt, akkor nagyon finoman fogalmaztam. Megpróbáltunk azért a korlátok között lavírozni. Ezt persze nem mindig nézték jó szemmel, ám eredményt akart a tábornoki kar. Csak egy példa: az FBI nyolc évet szánt arra, miközben saját fedőcéget hozott létre tevékenységének leplezésére, hogy felderítse az orosz maffia pénzutánpótlásának az útját. Nyolc évet. Tőlünk meg azt várták el, ha elindítunk egy titkos nyomozást, harminc nap múlva legyen eredmény. Na, ez a különbség. Kiváló gyakorlati példa erre a türelmetlenségre és a belőle fakadó szakmai pontatlanságra a Budapest Bank III. kerületi fiókjának 1993. októberi kirablása. A tettesek belső segítséggel, biztonsági embereknek adva ki magukat kilencvenmillió forintot zsákmányoltak, de nem kifelé menekültek a városból, hanem a centrum irányába. Egyik kollégánk a Margit hídnál rálőtt a gépkocsijukra, és megsebesítette az egyik rablót. Néhány nap alatt mindent tudtunk a tettesekről, felderítettük a tartózkodási helyüket, ám sokkal korábban csaptak le rájuk a kommandósok, mint indokolt lett volna. Az eredménycentrikusság miatt. Ha lett volna még kellő türelem, az egész társaságot ott be lehetett volna gyűjteni, az egyik központi alak nem lép meg, és nem jut el Romániába. Volt ellenpélda is: 1996 decemberében a belvárosban, a Pesti Barnabás utcában kiraboltak egy pénzszállítót. Egy évig nyomozhattunk titkos eszközökkel, be is csuktunk mindenkit. Az ügy érdekessége, hogy az egyik tettes hajtotta végre 2005 tavaszán azt a pénzszállító-rablást a budaörsi Tescónál, ahol tűzpárbaj volt, és kézigránátot is robbantottak.

– Egy idő után lehetett tudni önről, hogy jelentős információs bázist gyűjtött az orosz ajkú bűnözők tevékenységéről. Mi több, komoly hírnevet is szerzett a volt Szovjetunió némely tagállamában.
– Semmi különleges nem volt ebben. A múlt század utolsó évtizedének elején a Független Államok Közösségének polgárai közül sokan Magyarországon vásároltak Ladát. A zavarosban halászó bűnöző honfitársaik meg utaztak a pénzükre. Volt olyan hétvége, amikor 14 ilyen típusú rablást követtek el Budapesten. Módszeresen felszámoltuk a bandákat, ennélfogva nekem egyre több rendőr ismerősöm lett Ungváron, Beregszászon, Minszkben, Kijevben és Moszkvában. Az is megesett, hogy egy nálunk kirabolt fehérorosz rendőrtiszt a nevemet tartalmazó cetlit lobogtatta a BRFK épületében, hogy ezt az embert keresi, mert otthon azt mondták neki, ha baj van, csak ő tud segíteni. Pedig életemben nem láttam, de arrafelé ismerték a nevemet. Aztán annak az ügynek is pontot tettünk a végére, amikor az egyik orosz űrhajóst a Tisza expresszen azzal fosztották ki, hogy ők a Fekete Szása emberei, és mostan, kérem, védelmi pénzt szednek. Ennek azért felsőbb politikai körök is nagy figyelmet szenteltek.

– Szakmai hírnevét mégis egy bécsi gyilkosság felderítésében játszott szerepe alapozta meg. És lehet, hogy az a későbbi kálváriájára is nagy hatással lehetett, hiszen attól a pillanattól kezdve már nem csupán a bűnözők tekintették veszélyes ellenfélnek, hanem a tábornoki kar egyes tagjai is élénken érdeklődtek ön után.
– Aki gyilkosok közt járkál, jó, ha az övéitől is védi a hátát. Ma már így gondolom, de akkor kit érdekelt, hogy kinek szúrom a szemét. Hajtott a becsvágy, a szakmai hitem, foglalkoztam én azzal, hogy közben az ORFK bűnügyi igazgatója, Kacziba Antal azt mondta, hogy nem nyertek teret az orosz ajkú bűnözők? Hogy Tonhauser Lászlót majdnem megkövezték, amikor megjósolta, ha minden így marad, hamarosan utcai leszámolások következnek? Hogy Doszpot Péter interjúja után, amikor a zöld újságnak hasonlókról beszélt, tombolt a tábornoki kar? Nos, 1996. július 21-én olyan információ birtokába jutottam, hogy egy bécsi buszjáratról leszállt egy gyanús, oroszul beszélő férfi, és van nála százezer dollár. Azonnal megkértem egy ORFK-s nyomozó ismerősömet, nézzünk már utána, történt-e nagy összegű fegyveres rablás az osztrák fővárosban, mert a fazon és a százezer dollár „nem jön össze”. Mit tesz a véletlen, éppen Magyarországon tartózkodott a bécsi rendőrség szervezett bűnözés elleni egységének a vezetője, aki tájékoztatott minket, hogy rablás nem volt, de egy nagy hírű gengsztert lelőttek a belvárosban. A gyilkosságot óriási szerencsére egy ipari kamera rögzítette. A merénylő volt a mi emberünk. Az a férfi is nagy hal volt, akit lelőttek, ő adott utasítást 1995-ben Sevardnadze grúz elnök lelövésére. Szép kis társaság. A tettest kiadtuk Ausztriának, én pedig osztrák belügyminiszter-helyettesi kitüntetést kaptam. Akkor is hangoztattam, ma sem látom másként, az egy dolog, hogy én szereztem meg az alapinformációt, de az elismerés a magyar rendőrséget illeti. Már csak azért is, mert a gyilkosság után két nappal a tettesek kezén kattant a bilincs, és ezt egy magyar rendőrnek köszönhették. Azért az fontos: kint kitüntetést kaptam, itthon még köszönömöt sem nagyon. Körön belül igen: Varju Lajos csoportvezető, Hangyási Sándor alosztályvezető és Balla Béla főosztályvezető pontosan tudta, mit jelentett a magyar bűnüldözésnek ez a kitüntetés, de följebb már nem.

– Ez azt is jelenti, hogy a három említett zsaru szakmailag is a csúcson volt?
– Az első kettő kétségtelenül. A statisztikák is bizonyították, hogy a BRFK-t a rablás cipelte a hátán, de azt már akkor érezni lehetett, hiába feszülünk meg, ember nem lesz, aki ezt díjazza. Akkoriban valahol valami nagyon megváltozott: a BRFK-ról alkotott kép az ORFK vezetésében, a szakmai megítélésünk, a sikereink. Hogy miért? Ha nem is sokat, de akkoriban néha szót ejtettünk a dologról, és nem voltunk vidámak tőle. Tomboltak az olajügyek, az orosz ajkú bűnözők bekebelezték Budapestet, itt voltak az arab, a török és a koszovói albán bűnbandák, egyre több kábítószer került célállomásként az országba, ám egyes tábornokok úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy a bűnözők már területfelosztó háborúkba kezdtek, hogy létezik és virágzik a szervezett bűnözés. Miért is? Na ez az, amire legalább öt verzió van. Hadd legyek szerény, és hadd ne beszéljek erről. Minden olyan információt, amely a mi területünkön ezt a tevékenységet bizonyította, leírtunk, és továbbítottuk a felső vezetésnek. Pitiáner emberek pitiáner válaszait kaptuk. Egy példa. Amikor új, de nagyon rossz minőségű golyóálló mellénnyel szereltek fel bennünket – a beszerzés valakinek biztosan jó üzlet volt –, akkor Hangyási Sanyi a lőtéren belelőtt az egyikbe. Simán átment rajta a lövedék. A határőrség mind a háromezret azonnal visszavette, Hangyási pedig nem sokkal később kikerült a II. kerületi rendőrkapitányságra.

– Ez már az az idő, amikor a rendőrségen nincs autó, nincs benzinpénz, nem fizetik a túlórát, és Budapesten, majd az országban szép lassan robbantgatják egymást és egymás érdekeltségeit a bűnözők, amikor megkezdődik a fővárosi bandaháború. Lelövik Prisztás Józsefet, Cinóbert, és sorra robbannak a kézigránátok Budapest utcáin, elterjed, hogy Kisbandi, az alvilág pénztárosa négymilliárd forinttal lépett le, és minden ennek „köszönhető”. (Amikor 1996. november 1-jén Budapesten, a III. kerületben egy bérgyilkos lelőtte Prisztás Józsefet, az alvilágban és a rendőrségen is mindenki tényként kezelte: a bandaháború kirobbanásának az az oka, hogy Lakatos András, Kisbandi az alvilág pénzével, négymilliárd forinttal meglépett. Az alvilág pénztárosaként emlegetett férfi állítólag elvitte a bűnözői csoportok pénzét, és ezeknek az összegeknek a hiánya vezetett az 1998-as kormányváltásig tartó véres leszámolásokhoz. Utóbb bebizonyosodott: Kisbandinak nem volt döntő szerepe a bandaháború kirobbanásában.)
– Így van. Hihetetlen, de mintha vezényszóra történt volna mindez. Az egyik oldalon csökkent a hatékonyság, a hátország ereje megroggyant, míg a másikon megnőtt a bátorság, és nyílt gengszterháború színtere lett a főváros. Lehetett ez véletlen? Lehetett, de szerintem nem volt az.

– Ki is rúgták az országos rendőrfőkapitányt, a közbiztonsági helyettesét és Budapest első rendőrét.
– Igen, de ettől még tágra nyílt szemmel botorkált a tábornoki kar jó másfél évig, és nem értette, mi is történik az országban. Szép kis anarchia alakult ki a rendőrségen belül, ahány szerv volt, annyifelé ment, nem volt központi adatbázis, nem volt központi akarat. Mindenki a saját létjogosultságát akarta bizonyítani, mindenki elkezdett „játszani” az információkkal. Egyvalami volt csak: hihetetlen nagy zavar, megspékelve szakmai féltékenységgel. Ezt azért valakinek „el kellett érnie” hat év alatt. Erre mondom azt, hogy akik a rendszerváltás után elkezdték felépíteni a rendőrséget, nem jól kezdtek hozzá. Tudatosan? Szakmailag hibásan? Felelőtlenül? Nézzen szét, mi van ma! Változott valami? Szerintem még rosszabb lett. És ez az első öt-hat év miatt van. És azok miatt, akik akkor irányították a rendőrséget. Szóval éreztem én is, hogy váltani kell, így kerültem 1998 tavaszán a kábítószer-bűnözés elleni egységhez. Jó kis csapat volt. Főleg operatív munkát végeztem, és azon az arab, orosz, ukrán területen, ahol már kiépítettem a kapcsolataimat. Egyre komolyabb pozíciókat szereztünk, és egyre több olyan információ birtokába jutottunk, amely egészen különleges körökhöz vezetett.

– Például?
– Rendőrökhöz. Addig senki sem akarta elhinni, hogy zsaruk is állnak a bűnözők oldalán. Álltak, jobbára középvezetői szinten, de nem csupán drogügyekről kaptunk információkat, hanem magas beosztású rendőri vezetők nem éppen tisztességes üzleteiről is. Ha valósnak bizonyultak, leírtuk, és eljuttattuk az illetékesekhez. Megjegyzem, óvatosan kellett ezekkel az információkkal bánni, legalább hatvan-hetven százalékuk pontatlan volt, csak hallomásokon és pletykákon alapult. A másik harminc százalék azonban nagyon-nagyon komoly volt. Ilyen állapotok között jutottunk el 1998. július 2-ig. Az Aranykéz utcában délben pokolgépes merényletben megölték Boros Tamást, és július 4-re virradó éjjel sikerült a feltételezett elkövetők paramétereit megismernünk. Azért mondom, hogy paramétereit, mert a hozzánk befutó információ nemcsak a nevüket tartalmazta, hanem azt is, hogy hol tartózkodtak Budapesten, milyen gépkocsival közlekedtek. Álmomban nem gondoltam, hogy ez az információ derékba töri a rendőri pályámat. Ellenőriztük az információkat. Stimmelt. A szálloda, a szobaszám, a gépkocsi. Minden. A szobában a helyszínelők semtexmaradványokat találtak. Ezt jelentésben leírtuk, és eljuttattuk a megfelelő szintre. Aztán menekültünk. Nem a bűnözők, hanem az a három zsaru, aki megszerezte az információt. Rejtélyes körülmények között ugyanis nyilvánosságra került, hogy tőlünk származik az alapinformáció, és persze a bűnözők tudni szerették volna, hogyan jutottunk hozzá. Nem is csináltak titkot abból, hogy keresnek bennünket. A BRFK felső vezetésének az volt az álláspontja, hogy nem kell túldimenzionálni. Saját magunknak kellett megszerveznünk a védelmünket. Mi pedig abból nem csináltunk titkot, hogy ha velünk vagy a családunkkal történik valami, akkor lesz, aki keményen odavág. Emiatt aztán nekem nem tetszett a dolgok alakulása. Nagyon nem. Éppen ezért a Kriminális stábjának egy titkos helyen kamerába mondtam a sztorit, azzal a kitétellel, ha velem történik valami, hozzák nyilvánosságra. A legnagyobb félelmem éppen az volt, hogy akár maga a rendőrség kezdeményezhet ellenem valamilyen eljárást. Mire gondolhat az ember akkor, amikor a saját kollégái szivárogtatnak ki olyan információt, amelynek soha semmilyen körülmények között nem szabadna kikerülnie a belső körből. Sajnos a mai napig nem tudom, kinek a tyúkszemére léptünk rá, de hogy valamibe nagyon beletenyereltünk, az biztos. Volt abban az információhalmazban valami, ami valakinek nagyon kellemetlen volt. Nyilván politika természetű lehetett, mert az egyik általunk leírt tettes neve később felvetődött az 1998-as választások idején a Fidesz-székház és Szájer József lakása ellen elkövetett robbantás vizsgálatában mint lehetséges tettes. Hogy azokat a merényleteket ki rendelte meg, mi köze volt a magyar és a szlovák titkosszolgálatokhoz, magyar politikai körökhöz, valamint a híres-hírhedt Omega fedőnevű akcióhoz, hát azt jó lenne tudni. Az erre vonatkozó információinkat mi szintén leírtuk különböző jelentésekben, de akkor senki sem vette komolyan. Sőt azt mondták, ezek „vak információk”, ezekkel nem kell foglalkozni. Egyébként az Aranykéz utcai nyomozásban a tetteseket a „mi tetteseinkben” azonosították, de soha nem kapták el őket.
(Bizonyított tény, hogy a Meciar-kormány idején a szlovák titkosszolgálatok Magyarország európai uniós csatlakozását megakadályozandó destabilizációs akciósorozatot hajtottak végre hazánk ellen. Ezek része volt több politikai célpont ellen végrehajtott robbantásos merénylet.)

– Voltak emellett más figyelmeztető jelek is, amelyek arra utaltak, hogy valaki utazik önre?
– Az év decemberében olyan információ birtokába jutottunk, hogy adott időben adott helyre hat kilogramm heroin érkezik Budapestre. A BRFK-nak sohasem volt még akkora kábítószerfogása. Elkaptuk a futárt, megtaláltuk a heroint, szombat reggel volt, és a főosztályvezetőm, Szabó Mihály, hogy jelentse a kimagasló sikert, felhívta a főkapitány-helyettest, aki csak annyit mondott: „Ezért keltettél fel?” Na, akkor tudtam, ha mi a Medellín-kartellt számoljuk fel, akkor is „fekete seggűek” leszünk.

– Aztán 1999. október 16-án a fővárosi Nagy Lajos király útján felrobbantottak egy autót. A tulajdonosa egy hazánkban élő arab származású férfi volt. Két nappal később önt őrizetbe vették, majd letartóztatták, és kilencven napot töltött rács mögött. Miért?
– Ha a bűncselekmény tényszerűségét követjük, akkor azért, mert a gépkocsi tulajdonosa a helyszínen elfogott egy férfit, akiről azt állította: ő dobta a kézigránátot az autója alá. Ez a férfi pedig történetesen az én ismerősöm volt, akivel aznap találkoztam is, ráadásul nem messze a Nagy Lajos király útjától. Így én lettem a merénylet hivatalos felbujtója. Akadt ugyanis egy tanú, aki azt vallotta, előző nap éppen velem beszélt telefonon, és várakozóra tette a hívást egy másik beszélgetés miatt, majd amikor visszakapcsolt, azt hallotta, amint én azt mondom valakinek: „Nálam van a gránát.” Ennyi elég is volt a magyar igazságügyi szerveknek, hogy sárba tiporjanak. Hiába bizonyosodott be, hogy semmilyen érzelmi kapcsolat nem fűz az arab férfi válófélben lévő feleségéhez, így az a tétel sem igaz, hogy így akartam félreállítani a volt férjet. Hiába bizonyosodott be, hogy az az ismerősöm, még ha ott volt is a helyszín közelében, fizikailag nem követhette el a robbantást. Hiába bizonyosodott be, hogy a tanú hazudott a velem folytatott telefonbeszélgetésről. Ez az ember egyébként egykori zsaru, akit egy kemény bűnözői körhöz fűződő kapcsolatai és a velük elkövetett bűncselekmény miatt a bíróság el is ítélt. Hiába állítottam már az első pillanatban, hogy semmi közöm az egészhez, és soroltam az erre vonatkozó bizonyítékaimat, nem hittek nekem. Olyannyira nem, hogy az osztályvezetőm, még le „büdös bűnözőzött” is. Ha pedig a valóságot nézzük: megvolt az az indok, amellyel engem végre félre lehetett söpörni. Tudniillik könnyű volt a személyemet az arab férfihoz kapcsolni. Ugyanis titkos nyomozást folytattam ellene, ezért gyárthatott a rendőrség és az ügyészség olyan elméleteket, hogy viszonyom van a feleségével. Ennyi. Hat év kellett ahhoz, hogy kiderüljön az ártatlanságom. Hat év rémálom, hat év megaláztatás. Közben nem elég, hogy rendelkezési állományba kerültem, a fizetésem ötven százalékát kaptam meg csupán, és nem dolgozhattam zsaruként, a jogerős ítélet előtt még méltatlannak ítéltek a rendőri szolgálatra, és kirúgtak.

– Ilyen esetekben az ember befelé fordul, és mert van rá ideje, felteszi magának a kérdést: hol hibáztam én? Fel merte tenni?
– Igen. És tényleg hibáztam én is. Ott, hogy a figyelmeztető jeleket nem vettem számba, hogy azt hittem, nyomtalanul múlt el az Aranykéz utcai történet. Pedig ugyanaz történt, mint akkor. Bármilyen titkos információt szereztem meg az arab férfiről, később visszajutott hozzám, hogy mindenről tud. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy engem eladtak. Mégsem mondtam azt, hogy elég, el kell menni innen. Jó messzire. Azt nem tudtam, ki lehet az áruló, csak azt: ki nem. Másfél hónap alatt tizenöt kilót fogytam, jószerével senkiben sem bíztam meg, senkivel sem álltam szóba, de nem mentem el. Hülye voltam. Maradtam. Csőbe húztak, és ellehetetlenítettek.

– Rendőrségen belül vagy kívül szervezték meg a félreállítását?
– Nem tudom.

– Vagy együtt?
– Nem tudom.

– Nem tudja, vagy nem akarja mondani?
– Nem érdekel. Van mire „nagyvonalúnak” lennem. Arra a hat évre, amelyen keresztülmentem. Élek, felmentett a bíróság, ember maradtam, és visszahelyeztek a rendőrséghez, de én abból nem kértem, éltem a lehetőséggel, és nyugállományba vonultam. Megkaptam az elmaradt fizetésemet, most van állásom, megmaradt a családom, mi lehet ennél fontosabb? Az biztos: jól megszervezték, de ez a szervezés csak addig volt megtervezve, hogy engem becsukjanak. Aki ezt elképzelte és irányította, jól ismert engem, tudta, mire és hogyan reagálok. Egyetlen dolgot hagytak számításon kívül. Azt, hogy nem török meg a rács mögött. Gyilkosok közé tettek, azt várták, hogy két nap múlva még azt is bevallom, hogy én robbantottam fel a biatorbágyi viaduktot, és nem Matuska Szilveszter. De nem volt mit bevallanom.

– Egy dolgot nem értek. Miért hittek a bűnösségében a parancsnokai? Mit mondott például Oláh Miklós, a közvetlen főnöke?
– Azt, hogy vagy szembeköptem a csapatot, vagy nagyon nagy ármány van a háttérben. Felettese, az osztályvezetőm kész ténynek vette, hogy „tetves bűnöző” vagyok.

– És feljebb?
– Azok az emberek bárkiben bűnözőt hisznek, ha az a parancs. Ha húsz év munkája ennyit jelentett a vezetőimnek, akkor azt hisznek, amit akarnak.

Tepi! Ez egy ilyen viläg,

Tepi! Ez egy ilyen viläg, semmi nem szämitott soha, csak a karieristäk älma! Bekes järadekos eveket!:)

ELISMERÉS !!!TEPLÁN TIBOR , FŐTÖRZS ZÁSZLÓSNAK

TISZTELT TEPLÁN TIBOR! NYUG FŐTÖRZS ZÁSZLÓS ÚR!

MINDEN ELISMERÉSEM ,ÉS TISZTELETEM,AZ ÖNÉ.
BÁR SOHA NEM TALÁLKOZTUNK,NEM IS ,ISMEREM ,SZEMÉLYESEN!
DE AZ BIZTOS,ÖN NAGYON SOK EMBERNEK ÚTJÁBAN VOLT!
AKITŐL "JOBB",MINÉL ELŐBB, MEG SZABADULNI!
AZ ÖN ÉLET ÚTJÁT OLVASVA,ELGONDOLKODIK AZ EMBER.
HOL-VANNAK A RÉGI ZSARUK,AKIKET TISZTELTEK,"TARTOTTAK
TŐLÜK A BŰNÖZŐK!HÁT IGEN,NYUGÁLLOMÁNYBA.ÉS MÉG KÉRDEZIK,MIÉRT ILYEN A KÖZBIZTONSÁG?
HÁT EZÉRT! MERT A JÓ ZSARU,NEM KELL! IGEN,JÖNNEK A KIFOGÁSOK:POLITIKAI HOVATARTOZÁS,stb...MEG ALÁZÁS,SÁRBATIPRÁS,EZT A POLITIKA HOZTA! DE RÁKENNYÜK VALAKIRE A SZ...T,HOGY MI TISZTÁK MARADJUNK.

TISZTELT TEPLÁN TIBOR! MINDEN ELISMERÉSEM,ÉS TISZTELETEM AZ ÖNÉ! KÍVÁNOK NAGYON JÓ EGÉSZSÉGET,BOLDOG NYUGDÍJAS ÉVEKET: EGY TISZTELŐJE

Tartalom átvétel