Akik kirángatnák a briteket az EU-ból

  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.

Már a lakosság 35 százaléka támogatja Frederick Forsyth angol író kezdeményezését, hogy kívül tágasabb, vagyis el kell szakadni Európától. A világ folyásának alakítóit mutatjuk be: most a terebélyesedő brit mozgalmat.

Lépjünk le a mozgalom neve, amelyet A Sakál napja írója alapított
A címben jelzett szólást – általában – valaki intézi valakihez, akit szeretne a szobán kívül látni, bármely okból. Általában nem a kellemes beszélgetések és baráti viszonyok kísérő mondata. Esetünkben viszont aki mondja, saját magára érti: ugyanis szeretne végre kívül kerülni valahonnan. És aki mondja: a brit politikai elit, értelmiség, média és katonaság sok jó nevű és magasan dekorált tagja. Ahonnan pedig szeretnének tágasan kívül lenni, az az Európai Unió.

A Lépjünk le! mozgalom (Better off out) tagsága és támogatói tábora egyre nő egyenes arányban Nagy-Britannia belső problémáinak, kivált gazdaságának nyugtalanító jelenségeivel. Bevándorlás, belső terrorizmus, a legjobb miniszterelnök kényszerű lemondása, pénzügyi válságjelek, zavarok a NATO-ban: bőven van tehát muníció a visszafüggetlenítés híveinek arzenáljában.

Európa tartománya?
A klub társalapítója egy igazi nagyágyú: Frederick Forsyth író (Ken Follett mellett a legsikeresebb bestsellerszerző Angliában), akinek tollából A Sakál napja, az Ikon, Az Odessza-ügyirat, A háború kutyái és még tucatnyi politikai krimi és kémtörténet került ki. Forsyth nem akar pártpolitikai ügyet csinálni a mozgalomból, mert szerinte az megöl minden épkézláb gondolatot, és amúgy is minden politikai vezető alkalmatlan a feladatára, és még egy krikettparti levezetését sem bízná rájuk, ezért szívesen lát bárkit bármely politikai vagy eszmei oldalról. Maga mellett tudhatja a Konzervatív Párt egykori elnökét, Norman Beresford Tebbitet, Chingford báróját, aki munkaügyi miniszter volt Margaret Thatcher kormányában, és a felesége megrokkant egy terrortámadásban, amelyet az IRA hajtott végre a toryk országos gyűlése ellen. Ő így vélekedik: „Eredendően támogatója voltam a Közös Piacnak 1970-ben, de ez a 21. századra Európai Köztársasággá alakult át. A brit önkormányzat hagyománya ezeréves, az Európai Unió viszont túl szerteágazó, túl bürokratikus, túl korporatista és túl központosított ahhoz, hogy működő demokrácia lehessen, Semmi bajom azzal, ha kereskedünk Európával és a világgal, de jobb lenne, ha magunk kormányoznánk magunkat.”

Most egy első látásra talán méretes marhaság következik: „Az Egyesült Királyság szuverenitása nagyobb veszélyben van, mint akár Napóleon vagy Hitler idején. Akkor legalább nemzetként egyesülhettünk egy ismert ellenséggel szemben. Az EU zavaros természete viszont eleve megfosztja a brit polgárokat attól, hogy a veszélyt egyáltalán felismerjék.” Ezt Sir John Baird marsall, a légierő főorvosa engedte útjára. Megvárta a nyugdíjat a fenti megállapítással, de ha azt hisszük, hogy ez csak egy beviszkizett vén obsitos zsörtölődése holmi tölgyfaborítású vidéki klubban, akkor tévedünk. A gondolatot, ha nem is ennyire radikálisan, sokan osztják a szigetországban.

A társaság, bár többnyire konzervatív, annyiban viszont mégis pártsemlegesnek tűnik, hogy nem aktuális belpolitikai törésvonalak mentén szerveződik: vannak benne munkáspárti és konzervatív tagok a parlament mindkét házából, liberálisok, radikálisok, zöldek és mindenféle más népség. Vannak köztük, akik a hírekben naponta szerepelnek, de olyanok is, akiknek szava és főként véleményszavazata van, újságot ír, könyvet ad ki, tehát hallgatnak is rá és befolyásol. Mint például a munkáspárti Lord Stoddart of Swindon. Szerinte az unió már elvonta Anglia döntéshozói hatáskörének hatvan százalékát, és mohóságában egyre csak többet akar. A nemzeti parlamentek vétószerepe elenyészik, az Európai Parlament lopakodó és sunyi taktikája mind szűkebb korlátokat enged az országok egyedi érdekeinek. „Minél tovább maradunk bent, annál inkább csak tartománya leszünk egy Európa nevű kitalált országnak, és nem erről volt szó az elején” – teszi hozzá a tekintélyes főnemes.

Mi is Európa száma?
Valóban, Henry Kissinger egyszer azt kérdezte gunyorosan: „Ha fel akarom hívni Európát, mi a száma?” A bonmot mögött az a praktikus felismerés lappangott, hogy kontinensünket nem lehet amerikai mintára föderalizálni. A brüsszeli bizottság telefonszáma akkor is csak egy belgiumi szám lesz, ha a fene fenét eszik, és az államok élén sosem állnak majd kormányzók. Talán ezért is olyan dühös a londoni Imperial College-t erősítő genetikus, Bernard Lamb: „Az EU totalitárius szörnyeteg, antidemokratikus, át van szőve korrupcióval, pénzügyileg elszámoltathatatlan, és sajnos a mi hülye kormányaink végrehajtják a kontinensről beözönlő végtelen számú és ostoba törvényt. Mikor zárnak be olyan mondvacsinált és piti okokból francia vagy német üzleteket, mint nálunk teszik? Ebből elég volt!”

Mások sem tesznek lakatot a szájukra, és a vélemények legtöbbjéből nemcsak a nemzeti sérelem árad, hanem bizony sok megfontolnivaló is. Lord Neidpath szerint a britek a vámtarifa miatt léptek be elsősorban az unióba, de ennek előnyei mára szétfoszlottak, mert a francia–német mozdony már nem képes húzni a kontinens vonatát. Ehhez képest viszont a demokratikus megalkuvások túl súlyosak és túl számosak.

Jim Allister északír független képviselő szerint egyszerűen baromság évi ötmilliárd fontot tömni a nem is választott, hanem kormányok által összetákolt brüsszeli bizottság zsebébe, s „eközben csúszik ki a kezünkből a létfontosságú kereskedelem feletti ellenőrzés, ami nélkül a brit nem lehet brit”.

De hogy is volt ez az egész? A 60-as évek elején a gőgös De Gaulle még a gondolatától is frászt kapott annak, hogy Nagy-Britannia a Közös Piachoz (az EU elődjéhez) csatlakozhasson. Halálával elhárult egy súlyos személyes akadály, de a belépésre még így is 1973-ig kellett várni. Rá két évvel népszavazás erősítette meg az integrációt, mivel a munkáspárti Harold Wilson (aki 1974-ben váltotta a tory Edward Heatht) programjában megígérte, hogy felülvizsgálja a szerződést, és referendummal, utólagos törvénymegerősítéssel dúcoltatja majd alá.

Ezt megelőzően a kezdetben kisebbségben, majd egy újabb választás után immár többségben kormányzó Wilson újra végignyálazta a szerződést, és „ha nem is teljesen, de lényegében” orvosolta a korábbi brit hátrányokat, elsősorban a munkaerőpiac és az élelmiszertermelés kérdéseit. (A már említett Lord Tebbit szerint ez majdnem akkora hazugság volt, mint amikor Neville Chamberlain valami papírfecnit lobogtatva hazatért Münchenből Hitlertől, és belemondta az angolok szemébe, hogy a békét hozta el.) Mindenesetre a referendum kényelmes, 67 százalékos sikert hozott a bentmaradás támogatóinak.

Rókák fogta csukák
Az unióba nehéz bekerülni, de kiugrálni belőle sem divat. És nem is volna könnyű… Eddig nem is akadt erre példa, bár volt részterület, amely kinyilvánította kiszakadását: ez Grönland, miközben azért az EU-tag Dánia része maradt. (Természetesen az uniós halászati jogokról volt szó, amelyek a szigetlakóknak elfogadhatatlanok.) És amúgy is a kilépés nem olyan egyszerű, hogy fogom a kalapom, és már itt sem vagyok. Erős érveket és érdekütközéseket kell felmutatni és bizonyítani, például, hogy az adott államnak az ENSZ-szel és az EU-val szembeni kötelezettségeiben feloldhatatlan érdekütközés támadt. De még ebben a nehezen elképzelhető esetben is az Európai Bíróság döntése lesz mérvadó. Egészen végletes megoldás az, amelyet például a francia alkotmány lehetővé tesz: minden jogszabály felfüggesztése az adott államban, ami automatikusan az uniós kötelezettségeket is befagyasztja, de ehhez már tényleg elvadult fantázia kell.

A dolog azért sem holmi betelefonálós kívánságműsor, mert az uniós tagsághoz rengeteg kötelezettség, temérdek élő és hosszú távú jogviszony és persze felmérhetetlen anyagi konzekvencia társul. Európa egyik legdinamikusabb gazdaságának kiválása beláthatatlan következményekkel járna, nem is beszélve arról a temérdek futó programról (hogy csak az Airbust említsük), amely az EU égisze alatt kezdődött el, és csak ott folytatható.

Más kérdés az euroszkepticizmus. Ebben nemcsak Nagy-Britannia, hanem Dánia és Svédország is jeleskedik, több népszavazási kísérlettel a kiválásra, de eredménytelenül. Mégis, ezek a hangok, mozgalmak és személyiségek nem lebecsülhetők, hiszen gyakran nehezítik a döntéshozatali és együttműködési mechanizmusokat, mert a politikusok mellett olyanok is fellépnek az EU-val szemben, akik a hétköznapok hangulatformálói, sőt sokan közülük az Európai Parlamentben is helyet foglalnak. És ha az utóbbi években erőre kapó mindenféle alternatív mozgalmakra és radikális csoportokra gondolunk, akkor a gyúanyag nő, még ha nem robban is.

Felélték Maggie tartalékait?
1979-ben, a dublini Európa Tanács-értekezleten Margaret Thatcher még friss-ropogós új miniszterelnökként keményen rárontott kollégáira, miszerint Nagy-Britannia jóval többet fizet be, mint amennyit a közösség rá költ. Mint jelezte: „Nem kérünk pénzt a közösségtől, és senki mástól sem. Csak a saját pénzünket szeretnénk visszakapni.” Szavai értő fülekre, de lassú végrehajtásra találtak, mert csak 1984-ben, Fontainebleau-ben döntött úgy az EEC, hogy a britek éves nettó befizetéseik 66 százalékát viszakapják. A visszatérítés (a hírhedt rebate) ma is érvényben van, de a kiválást szorgalmazók szerint Tony Blair olyan sokat engedett belőle, hogy Anglia jelenleg megint veszít. A kontinenslakók szerint viszont igazságtalan és értelmetlen a brit kiváltságok bármilyen fenntartása, és ez megújuló vitákkal, veszekedésekkel és bizalmatlansággal jár.

Az angliai úgynevezett vegyes támogatók között háziasszonyok, vállalkozók, iparosok, farmerek is vannak szép számmal, akik pennykben is mérni tudják a folyamatokat. Például a yorki Derek Jones egy évente nyolcezer vágósertést nevelő gazdaság tulajdonosa. Ő sem kertel sokat, bár inkább a nemzeti érzelmek embere: „Bármely képviselő, aki támogatja az EU-tól való fokozott függőségünket, egyszerűen áruló. A nép érdekeit és akaratát rendre figyelmen kívül hagyják. Valamikor csodáltam Tedet (Edward Heathre utal – SzéF), de ő is hazudott, és azóta folyton csak tódítanak-lódítanak nekünk. Pártok, vezetők és kormányok sorra becsaptak minket. Gyakran veszek részt nemzeti emlékünnepségeken, és azt látom, hogy ősapáink eszméi és törekvései mára semmivé lettek, kikopnak a brit köztudatból.”

David Knox lapkiadó szerint is az EU azért átverés (német–francia ármány), mert a belépéskor még csak kereskedelmi-gazdasági szervezet volt, és senki sem beszélt szuperállamról. Britannia áldozatvállalása túl nagy, más országok meg csak a markukat tartják. Félti a fontot is, hogy már nem sokáig lehet az eurózónán kívül tartani, és az egyenlő lesz a a teljes önfeladással. Ehhez csatlakozik Sue Milne pszichiáter, szerinte Churchill forog a sírjában, amikor azt látja, hogy a sunyin lopakodó brüsszeli bürokraták gyakorlatilag felfalták a nemzeti függetlenséget. Simon Payne gazdasági elemző elhűlve fogadta a brit halászat kilencvenszázalékos piacvesztésének hírét, és akkor döntötte el, hogy csatlakozik a mozgalomhoz.

A brit alsóház egykori elnöke, Lord Weatherill azt mondja: „Növekvő aggodalommal figyelem a brit parlamenti szuverenitás csökkenését, ami pedig államunk fő tartóoszlopa a 13. század óta, és polgáraink szabadságjogainak legfontosabbbb garanciája is egyben. Parancsok és diktátumok érkeznek Brüsszelből, olyan törvények, amelyeket olykor meg sem vitatnak, és ez folyamatosan erodálja nemzetünk függetlenségét, hiszen képviselőink olykor azt se tudják, mit döntenek el a nevükben.”

Philip Davies konzervatív képviselő szerint Britannia mindig a szabad világkereskedelemre építette jólétét. A jövő a Kínával, Indiával és a nemzetközösségi államokkal való együttműködésen múlik, nem pedig a múltba merengő protekcionizmusra szomjúhozó, elkényeztetett és döglusta gazdák kegyeit kereső unión. Kereskedni kell Európával, de ehhez nem kell a tagjának lenni.

Sir Nicholas Winterton képviselő pedig azt mondja: az Európai Unió gyakorlatilag mozgásképtelenné tette a brit kormányzatot, és a parlament már nem képes a polgárok érdekeit képviselni. És ez szerinte nemcsak a gazdaságra, hanem a nemzeti önazonosságra, a kultúrára és életmódra is végzetes csapásokat mér. „Nem lehet rábízni magunkat egy olyan testületre, jelesül a brüsszeli bizottságra, amely tizenegy éve nem számolt el a költségeivel.”

Leigh Quilter matematikus akkor is ellenezné az EU-t, ha átláthatóbb, valamint kevésbé bürokratikus és korrupt volna. „Számomra a brit eszmény a független, önkormányzati lét, a pezsgő tudomány és kereskedelem, a vállalkozói bátorság. Ez Britannia! Nekünk a Westminster nőtt a szívünkhöz, nekünk ez az államiság jelképe, nem a zűrzavaros és csúf brüsszeli beton- és üvegrengeteg. Egy folyamatosan hízó-dagadó szuperállamban ezek elvesznek. Európa részének kell lennünk, de különböznünk kell tőle, barátságban kell velük lennünk, de nem kormányozva általuk.”

Peter J. Rigby rendszerszervező szakember az elvi és tradicionális keservek mellett az EU-ba pumpált pénzt is fájlalja: „Képzeljük csak el, mi mindent kezdhetnénk ezzel a pénzzel, ha kórházainkra vagy a lepusztult külvárosi iskolákra pillantunk. De hogy mást ne mondjak, megint lehetne olyan véderőnk, hogy ne kelljen a NATO-ra támaszkodnunk, ha meg kell védenünk magunkat. A politikai vezetők tekintélyének sem ártana, ha nem úgy néznék rájuk, mint Brüsszel bábjaira, hanem mint megbízható brit közszolgákra.”

David L. Shand középiskolai történelemtanár szerint az „áruló Heath” kiüresítette az angol bányászatot, hajóépítést és acélipart, tönkretette a halászatot, növelte a munkanélküliséget. „Igaza volt Blairnek, amikor megpendítette, hogy felül kellene vizsgálni az uniós tagságunkat, mert kiszárította a brit gazdaságot, és tönkretette a munkahelyeket. A baj csak az, hogy ezt 1983-ban mondta, később sajnos elfelejtette…”

Süllyedő hajóroncs?
Gordon Henderson politikai elemző és volt konzervatív pártszóvivő szerint az Európai Uniót valamikor a legjobb szándék hozta létre. „Azok a nagy koponyák, Adenauer, de Gasperi, Schumann és a többiek, akik átélték a második világháborút, de emlékeztek még az elsőre is, megállapodtak abban, hogy Európa nagy nemzetei nem engedhetnek meg több vérontást. Az EU-ban még mindig sokan vannak, akik ezt a kedves ideát képviselik, és minden elé helyezik. Föderális Európát, Egyesült Európai Államokat akarnak, ami végleg kizárja a háborúk lehetőségét. De az idő és az élet azóta tovább lépett. A globális gazdaságban a nemzeti érdek jobban képviselhető a tágas és rugalmas piacokon, mint egy merev politikai szerkezetben. Európa a versenyképtelenség felé halad, miközben Britannia egyéni esélyei sosem voltak ilyen kecsegtetők. Miért kötnénk magunkat egy süllyedő bürokratikus hajóroncshoz?” És e megrázó kép felfestése után egyenesen a tárgyra tér: „Népszavazást kell tartani, egyetlen direkt és érthető kérdéssel: Kívánja-e ön, hogy az Európai Unió tagjai maradjunk? Bármi is az álláspontja valakinek, akár a kiválás, akár a bentmaradás: ez az egyetlen demokratikus módja a kérdés eldöntésének.”

És végül itt van az ügy igazi politikai tétje, ahogy Antony Flew professzor megfogalmazza: „Ha bármelyik brit politikai párt vezére elsöprő győzelmet kíván aratni a következő választásokon, akkor csak annyit kell megígérnie, hogy kivezeti az Egyesült Királyságot az EU-ból, és jelentős adócsökkentéseket hajt végre azokból a súlyos fontmilliókból, melyeket a megreformálhatatlan és korrupt brüsszeli bürokrácia hizlalására költünk el.” Ez bizony vaskos populizmus, de tudva, hogy egy átlag brit polgárnak első számú politikai kérdés az adó, sokak fülében bizonyára nem cseng túl rosszul.

Nem látni ma még előre, hogy ennek a terebélyesedő mozgalomnak mi lehet a valódi hatása a brit belpolitikára, és mivé fejlődhet a következő években. Tény, ami tény: egy Guardian/ICM-felmérés szerint a britek többsége még kitart Európa mellett, de ennél mélyebben már nem akar belemenni a kapcsolatokba, és továbbra is az Egyesült Államokat látja szívesen első számú partnerként. Mindössze 29 százalék helyezné magasabb polcra az európai kapcsolatot az amerikainál, és alig tíz százalék gondolja, hogy a lisszaboni egyezmény (az elvetélt alkotmány helyén) jót tesz Britanniának. Jelen állás szerint a kilépést szorgalmazók a lakosság 35 százalékát képviselik. Ördög tudja, hogy ez sok vagy kevés, de az egyszer biztos, hogy ha az uniós ügyek nem kapnak új lendületet, akkor az feltétlenül a Lépjünk le! mozgalom malmára hajtja a vizet. Ugyanis már 41 százalék azoknak az aránya, akik szerint az unió rontja a brit gazdaság és munkaerőpiac kilátásait.

Végül a szkepticizmust érzékelteti az is, hogy a britek 88 százaléka népszavazást követel a lisszaboni egyezmény életbe léptetéséhez, és ez bizony figyelmeztetően magas szám. Ebből aztán bármi lehet.

Tartalom átvétel