Blogot és történelmet ír a kubai családanya

  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
  • : Function ereg() is deprecated in /home/neplap/neplap.net/www/includes/file.inc on line 646.
Yoani Sanchez

Nagyhatalom lakik Havannában, egy lakótelepi ház tizedik emeletén. Gyermekével és férjével, Reynaldo Escobarral, egy volt újságíróval együtt. A 32 éves Yoani Sánchezt a Time magazin beválasztotta a világ száz legbefolyásosabb embere közé, a vékony kubai nő most már az egyik leghíresebb blogger, szabadúszó internetes újságíró, a Time listáján valahol a dalai láma és Putyin között áll.

Irodalmat, nyelvészetet tanult a havannai egyetemen, aztán gyereke született, dolgozott valami „sötét irodában”, majd amikor rájött, hogy abból nem tudja eltartani a gyerekét, magánzó lett, spanyolt tanított német turistáknak. 2002-ben kiszökött Svájcba, de két évvel később, családi okok miatt, visszatért Kubába. Azokban az években kezdett ismerkedni az informatikával, 2004-ben megalapított egy értelmiségi, vitatkozó csoportot, 2007-ben pedig létrehozta a németországi szerverről működtetett Desde Cuba internetes portált (desdecuba.com). Ezen van tavaly április óta a blogja, a Generación Y, a címmel állítólag az ipszilonnal kezdődő nevek kubai imádatára utal.

Ha ez a bátor és leleményes Yoani Sánchez az internet kora előtt tűnik fel, talán soha nem hallunk róla – írja a Time. A legbefolyásosabbak közé választásban persze benne lehet a világháló nem csökkenő csodálata – 2006-ban az Év Emberének minket, az internetezőket választotta ugyancsak a Time – és az, hogy az amerikai politika különös szeretettel foglalkozik a kubai bomlással, de Yoani Sánchez mindezen túl is rendkívüli ember, amit művel, a világ egyik legérdekesebb jelensége. Ha másért nem, hát azért, hogy lássuk, valóban bomlaszthat-e diktatúrát az internet.

Hatezer kommentár
Kubában átlagember hivatalosan nemigen internetezhet, Havannában van, ha igaz, két mindig zsúfolt, alig működő internetcafé, de Yoani Sánchez gyakran szökik be külföldieknek fenntartott szállodákba, és az ottani terminálokon teszi fel a szövegeket a blogjára. Hat dollárt fizet óránként – a kubai átlagkereset nem egész húsz dollár havonta –, és kockáztatja a lebukást. Mert néhány hete a szállodákba már a kubaiak is beléphetnek, de netezni nem netezhetnek. Sánchez május 15-i bejegyzését is megírta már tizenegyedikén, de négy napot várnia kellett, mire fel tudta tenni a szöveget. Havi több mint egymillió kattintása van már a blogjának, többségben külföldiek, főképpen emigráns kubaiak szeretik nagyon, de a hazaiak is olvassák. Ha hozzáférnek.

A hozzászólások szerint vannak, akik istenítik, és vannak, akik nem. Van, aki Hitler-imádónak nevezi Castrót, és van, aki figyelmezteti Sánchezt: nehogy azt higgye, a kapitalizmus jobb.

Az első bejegyzésében, még tavaly áprilisban, arról ír, hogy a forradalmat dicsőítő feliratokon kívül csak a baseballdöntő csapatainak plakátjait lehet látni – a baseball mégiscsak nemzeti ügy, a kubaiak meg vannak győződve arról, hogy megvernék az amerikai profikat, ha találkoznának –, de ez a maximum, ameddig a civil élet terjedhet. Pedig milyen szép lenne, mondja Yoani Sánchez, ha egyszer, akár csak kis feliratok hirdetnék azt, hogy „internetet mindenkinek!” Erre az írásra még csak húsz kommentár érkezett, az ez év május 10-i írásra már hatezer. A tavaly áprilisi első hozzászólás így kezdődik: „Sziasztok, egyedül vagyunk a világegyetemben?”

A rá egy hétre következő írás fényképe gyárkéményt, Havanna fölött terjengő füstöt mutat. Az aláírás: „Tanultuk az általános iskolában, hogy a kapitalisták mennyire szennyezik a környezetet, és a könyvben egy Londont vagy Berlint ábrázoló fénykép is volt. Ez nagyon hasonlít hozzá.” Az egyik hozzászóló arról ír, hogy nemrégen volt Kubában mint valami delegáció tagja, légkondicionált állami autóban hurcolászták a városban, így szinte semmit sem látott a valódi, hétköznapi Havannából. Köszöni szépen, hogy most láthat.

A hétköznapi Kuba képe
És jobbára erről szól ez a blog, a hétköznapi Kubáról. Ha elfelejtettük volna: a hétköznap nem létező valami az ilyen rendszerekben, hiszen elbújik a mozgósítások, a jelszavak elől; ezért bátorság kell Kubában arról írni, hogy szmog van a város fölött. A plakát különösen izgatja Yoani Sánchez fantáziáját. Egy idei bejegyzésében május elsejéről ír, arról, hogy a Kubai Munkásközpont elnöke újságcikkben jelentette be, hogy ez a nap a kubai nép találékony alkotóképességének az ünnepe, és az újság fényképpel illusztrálta a kubai nép spontán alkotókedvét: teleplakátolt utcán zászlókat lengető emberek vonulnak.

„Ekkora bőség láttán mindig kételkedni kezdek: honnan van ez a sok csillogó kellék?” – írja Yoani Sánchez. Nem lehet mindez az emberek életigenlő kezdeményezése, ugyanis, mint mindenki tudja Kubában, a hétköznapi, azaz nem konvertibilis pezóért nem lehet sem kubai zászlót, sem olaj- vagy akrilfestéket, sem a képen látható trikókat és sapkákat venni. Arról nem is beszélve, hogy magánember legálisan semmiképpen sem juthat hozzá nyomtatóhoz, márpedig a fényképen látszik, hogy a tacepaók feliratait nem kézzel írták. „Honnan jönnek hát ezek a plakátok, amelyek állítólag a nép spontaneitásának a gyümölcsei?” Nem a munkásoktól, nem független szakszervezetektől, hanem azoktól, akik a tribünön integetnek, miközben tisztában vannak vele – mondja Sánchez –, ha a munkások készíthetnék ezeket a plakátokat, más szövegeket írnának rájuk.

Ez persze még nincs kipróbálva, de valószínűsíthető, hogy a kilencvenes évek gazdasági válsága óta tényleg egyre kevesebb kubai gondolja komolyan a Socializmo o Muerte jelszavát, és nem mindenki köszön el forradalmian – revolucionariamente – az elvtársaitól. Figyelemre méltó, hogy Sánchez megmagyarázza a szövegben a hétköznapi, a kubai pezót: olyan pénz, amiben az emberek a fizetésüket kapják. Vagyis inkább a külföldieknek ír, nem meglepő persze, hiszen nagyon kevés kubainak van számítógépe, internetes hozzáférése pedig, ahogy már láttuk, elvileg senki köznapi embernek nincs.

Internet a feketepiacról
Néhány héttel ezelőtt világszenzáció volt, hogy Fidel örököse, az öt évvel fiatalabb Raúl Castro engedélyezte a DVD-lejátszók, a számítógépek és a mobiltelefonok vásárlását. Gyenge minőségű gépek, a kubai átlagkeresetet nézve horribilis összegekért, de legalább lehet kapni. Igaz, a realisták szerint ezzel csak legalizálták a feketepiacot, hiszen ilyen árucikkeket eddig is vett, aki csak tudott. Nem volt veszélytelen az „illegális vásárlás”, Sánchez egy ismerősének az esetét írja le. Elsa most vett egy DVD-lejátszót és egy fritőzt, de a férje lebeszélte a mobiltelefonról, azt mondta, várjon egy kicsit, mert ő még emlékszik a kilencvenes évek razziáira, az operación macetára (a maceta virágcserepet jelent, de Kubában a meggazdagodott ügyeskedőket is), amikor az állambiztonság szakemberei kirámolták a megengedhetetlenül, mondhatjuk: forradalmiatlanul meggazdagodott háztartásokat. Elsa férjének a nővérétől elvitték a légkondicionálót és ami háztartási gépet csak találtak. Elsa pedig megfogadta a tanácsot, és hiába legális már a vásárlás, minden egyes holmit más-más családtag nevére vett.

De más nézni egy mobilkészüléket, és más beszélgetni rajta, ahogy egy PC sem elég ahhoz, hogy internetezzünk. És mégis, Kubában már eddig is voltak, akik a feketepiacon nemcsak mobiltelefont, hanem SIM-kártyát, és nemcsak számítógépet, hanem internet-hozzáférést is szereztek. Mert a kubai ember, ha nem is a május elsejei bohócfesztiválokon, valóban nagyon találékony, kezdve az olyan praktikákon, hogy a lemerült ceruzaelemből még ki lehet valami energiát facsarni, ha az asztali lámpa izzója mellett felmelegítjük, egészen az internetes jelszó elővarázslásáig. Mert az internetet az állam felügyeli, és csak a külföldiek, pártfunkcionáriusok, egyetemi tanárok, akadémikusok, az adminisztráció fő figurái és a hozzájuk hasonlók férhetnek hozzá.

Mégis, ahol a szükség, ott a korrupció: meg lehet venni egyes állami tisztségviselők jelszavait, de az is járható út, hogy valaki a feketepiacon negyven dollárért előfizet az internetre, mondjuk egy másik országban lakó rokon segítségével, de még arra is van példa, hogy semmit sem fizetve, abszolút illegálisan csatlakoznak a hálóra. Ahogy Nigériában az olajvezetéket csapolják meg. Vagy magyar példa a kilencvenes évekből: az Üllői út környékén egy ember az ablaka előtt álló telefonfülke vezetékét csatlakoztatta be a lakásába. Példázva, hogy nem olyan régen ebben az országban is leleményesek voltunk az efféle ügyekben.

Mindenért Amerika a hibás
Hogy Kubában hányan interneteznek ilyen partizán módszerekkel, végtelen lassú gépeken, betárcsázós vonalakon, azt élő ember meg nem mondja – azt sejtjük, hogy Yoani Sánchez még a múlt héten is belógott valamelyik hotelbe –, biztos, hogy sok ezren, ami nem nagy szám, de sokkal nagyobb, amekkorát a kubai állam vezetői látni szeretnének. És hogy ezek a vezetők sincsenek híján a találékonyságnak, azt az is mutatja, hogy ebben a helyzetben is alkalmazni tudják a „mindenért Amerika a hibás” elvet. A távközlési miniszterhelyettes, Boris Moreno azt mondta a napokban az AP tudósítása szerint, hogy az amerikai embargó miatt nincsenek meg az internet széles körű használatának a feltételei. Az lenne a legjobb, ha Floridából menne át a kábel a tenger alatt, de az amerikaiak nem engedik, így marad a megbízhatatlan műholdas kapcsolat olyan távoli bázisokkal, mint Kanada vagy Olaszország. Talán két éven belül kiépül az optikai szénszálas vezeték Venezuelához – a Szovjetuniót váltó első számú gazdasági pártfogóhoz –, és akkor minden jó lesz. Moreno még azt is ki merte jelenteni, hogy őket egyáltalán nem aggasztaná, ha az emberek otthonukban internetezhetnének.

Addig pedig – legyünk őszinték: utána is – marad a jellegzetes kubai megoldás, a szigeten belüli internet. A tervekben már létező kubai intranet. Segítségével, szigorú állami felügyelet alatt, el lehetne olvasni a könyvtárakban megtalálható könyveket, meg lehetne tudni sok hivatalos hírt és programot, és talán a személyi szám megadása után a közügyekhez is hozzá lehetne szólni; ez a háló, hálócska is a forradalom szolgálatába állna. Ennél többet kívánni sem lehet. És állambiztonságosabb megoldást sem, mert azért valamennyire talán mégis aggasztaná a vezetőket, ha a nép a világhálóra is rácsatlakozhatna. Moreno ugyanis az internet bevezetésének időszerű problémáit taglaló előadásában nekiesett Yoani Sáncheznek, mint mondta, szegényt biztosan súlyosan érintette a kilencvenes évek gazdasági válsága, ezért mond ostobaságokat arról a kormányról, amely a válság ellenére sem zárta be azt az egyetemet, ahol ő, mármint Sánchez, tanult, bla, bla, bla.

A hatalom tudomást sem vesz róla
Ezt a néhány rúgást leszámítva az állam hivatalosan és láthatóan most még nem nagyon vesz tudomást Sánchezről. Legalábbis a Granma, a Juventud Rebelde és más forradalmi újságok internetes kiadásainak (mert olyanok azért vannak) keresőprogramjai a Yoani Sánchez névre, illetve vagy egyikre vagy másikra baseball-, színházi, miegymás híreket dobnak ki, még egy négylábú kiscsirke is bekerül a kínálatba, de az ellenforradalmi bomlasztóról nincs szó.

Szinte nem is létezett addig, amíg a spanyol lap, az El País neki nem ítélte az Ortega y Gasset-díjat áprilisban, és akkor is csak azért kellett a kubai hivatalosságoknak reagálniuk a blogger létezésére, mert el kellett dönteni, hogy elutazhat-e Spanyolországba. Nem utazhatott persze, de a döntést megelőzte egy kis színjáték, Sánchez egy darabig reménykedett, hátha, aztán mégsem, órákkal a repülőgép indulása előtt vált egyértelművé, hogy nem mehet, néhány külföldi tudósítónak mondta el, hogy törölte a helyfoglalást. Aztán hazament. A blogjában többször visszatért az elmaradt utazásra, a megalázó kérvényezésre, arra, hogy alapvető jogért könyörögni kell, és hogy az állam kisgyereknek tekint mindenkit. Ahogy a bejegyzéshez csatolt fényképen a tényleg gyerek Yoani látszik, kezében egy felirattal: sok boldogságot, papa, ígérem, jó jegyeim lesznek az iskolában.

Blokkolt oldalak
Ahogy valamikor nálunk a Szabad Európát, úgy próbálják most a kubai hatóságok az internetes blogokat blokkolni. A Generación Y is leáll néha, május elején is elérhetetlen volt egyszer fél napon át, aztán újraindult, de Kubában később sem lehetett olvasni. Talán azóta sem, így pont a legfontosabb célközönség esik ki. „Érdekes, amikor az emberek azt várják, hogy a kormány eltörli a megszorításokat, még több megszorítást kapnak” – mondta Yoani Sánchez férje, Reynaldo Escobar a The Guardiannek.

Alakul a második nyilvánosság Kubában, a Generación Y mellett egy sor blog működik, például Escobar is ír a neten. A Generación Y említi Néstor Pérezt, akit kizártak az egyetemről, mert egy katolikus pappal készített interjút. Erről bővebbet a baracuteycubano.blogspot.com oldalon lehet találni. A cubalog.eu angolul ad nem hivatalos híreket Kubáról, a cubacompanioni.blogspot.com sem baráti hangon szól Raúl kormányáról, legutóbb a volt politikai fogolyról Guillermo Farinas Hernándezről és a börtönbeli kínzásokról ír, az amerikai emigrációban szerkesztett enrisco.blogspot.com pedig szívesen foglalkozik irodalmi, kulturális cikkekkel.

Az elmaradt utazás híre és a Time cikke nagyjából egy időre esett, azokban a napokban Sánchez az addiginál jóval több figyelmet kapott külföldön és valamivel többet Kubában is. Meglepő volt a spanyol La Vanguardía című lapban május 10-én megjelent cikk: Mariela Castro, Raúl Castro elnök lánya azt mondta, meg kellene adni a jogot a kubaiaknak, hogy szabadon kiutazhassanak az országból. Mariela a szexuális oktatás nemzeti központját irányítja, és határozottan kiáll a homoszexuálisok jogaiért, de nem akar beleszólni a politikacsinálásba. Szerinte apja reformer, de a változások lassúak lesznek, fokozatosan akarják növelni az életszínvonalat. És amit nagyon fontosnak tart: ezek a reformerek nem fogyasztói társadalmat akarnak, hanem a szükséges javak és szolgáltatások előállítását.

Már nem hisz a reformokban
Yoani Sánchez pedig nem hisz ezekben a reformokban. Úgy látja, most nem változik lényegében semmi, de azt mondja, hogy Castro már a múlté, az ország lassan ébred a majdnem ötven éve tartó hipnózisból, és ő bízik abban, hogy negyven év múlva Kuba csodálatos sziget lesz. Addig is írja a blogját. A néha rezignált, néha ironikus bejegyzéseit. Zseniális, ahogy fényképpel mutatja be az egy évvel ezelőtti és a mostani kenyéradagját, a kissé összement kenyérben egész történelem van, kezdve az alapanyagokat elsikkasztó pékségi adminisztrátorok kirúgásától, a folyamatos lamentáláson át annak a beismeréséig, hogy „már a kenyérsütés receptjét is elfelejtettük”. Aztán a május 16-i bejegyzését azzal kezdi, hogy jóakarók figyelmeztették, bizonyos hivatalok asztalán már ott van az ügye, és a szomszédok azt ajánlják, álcázza magát napszemüveggel, ha kilép, szóval megeshet, hogy egy reggel, jó korán, kopogtatni fognak az ajtaján. Erre készülve szeretné elmondani, hogy nem őriz fegyvert az ágya alatt, igaz, folyamatosan elkövette azt a bűnt, hogy szabadnak képzelte magát. És szisztematikusan vásárolt a feketepiacon, kritizálta azokat, akik kormányozzák a kubaiakat, bűne még az is, hogy a mostani vezetők nélkül képzeli el a jövőt, és a múltról is mást gondol, mint amit az iskolában tanítanak.

És az utolsó mondatban kijelenti: Kubában nem lehet egyszerre életben maradni és a törvényeket maradéktalanul betartani. Neki legalábbis nem ment.

Tartalom átvétel